Terápiára kellene mennünk, vagy mit lehet ezzel kezdeni?

Egy ideje egyre gyakrabban érzem úgy, hogy lehet jobban boldogulnék egyedül, mint férjestől, vagy azt, hogy a férjem szinte "felesleges". Ugyanakkor nagyon szeretném, hogy ez a házasság továbbra is működjön, szeretem őt.

Arról van szó, hogy én úgy érzem túl sok minden hárul rám, néha úgy érzem, mintha a férjem egy amolyan férfi-gyerek lenne.

Én tartok mindent fejben, én intézek mindent, én csinálok mindent, én nézek mindennek utána, én tudjak mindent.

Ha valami elromlik nem csak nem tud vele mit kezdeni, de nem is tud utána nézni se, hogy ki tudna. Majd én. Ha jön egy levél, akkor sokszor még ki sem nyitotta, de már kérdezi TŐLEM, hogy mi van benne, ahelyett, hogy elolvasná. Van, ami a lakásban félkészen áll 5 hónapja, mert én nem csinálom meg. Két lyukat kéne kifúrni a fába.

De nem baj, mert bármi van én úgy is meg tudom csinálni, vagy úgy is tudok keresni valakit. Nem segít, ha nem csinálom, mert akkor nem történik semmi.

Ő mindig azzal takarózik, hogy dolgozik. Na de nem csak ő! És ha én is azt mondanám, hogy dolgozok és akkor kimerült minden, amihez értek, amit csinálni tudok aztán majd lesz valami körülöttünk?

Meg hogy azt mondja mondjam neki, hogy mit csináljon és hogyan. De annyira szörnyű, hogy midnent mondani kell. Úgy érzem, mintha lenne egy kamasz gyerekem... Tényleg mindent mondani kell neki. Akkor csinálja, nem ellenkezik, de kezdek már belefáradni. Úgy kell elképzelni, hogy pl. olvas, vagy játszik a számítógépen, hallja, hogy én rámolok valamit a lakás másik végében és tőle aztán nyugodtan cipekedhetek, szenvedhetek, ha nem szólok neki, eszébe se jut, hogy segítsen. Ezt képes úgy is megcsinálni, hogy kimegy közben wc-re LÁTJA, hogy mit csinálok és 10-ből 7x rá nem kérdezne, oda nem állna.

Lehet, hogy valaki szerint hülye vagyok, örüljek, hogy csinálja, ha szólok, de higgyétek el, évek után ez egyszerűen elkeserítő és bele lehet fáradni, hogy mintha lenne egy gyerek, akinek mindenhez kérvényt kell benyújtani, mert magától alig jut eszébe egy-két dolog.

Ő azt mondja, hogy fejlődik. Na ja. Alig. Évek alatt eljutott oda, hogy van pár dolog, ami az ő reszortja, de sokszor az is valahogy elmarad.

Egyszerűen van egy-két hobbija, amit szeret, azzal foglalkozik, de azzal is csak azzal. Pl. szereti a számítógépes játékokat, de bármi van a gépével, akkor az is rám vár, hogy oldjam meg, majd én tudom, vagy valami majd csak lesz...

Én így nem is merek gyereket vállalni. Nekem már ez is sok, ha még egy gyerek is a nyakamba szakadna, akkor nem is tudom mi lenne.

A férjem meg egyszerűen nem is fogja fel ezt az egészet, ő elintézi annyival, hogy mondjam mit kell csinálni, meg én úgy is olyan okos vagyok és mindent meg tudok csinálni, elintézni és minden OK. De ezek miatt egyre kevésbé tudok úgy ránézni, mint egy férfira, mert hát mitől is néznék úgy rá. Olyan mint egy kamasz, az a típus, akitől a saját szülei is falramásznak. Néha akármilyen csúnya dolog, de szinte úgy vagyok vele, hogy minek van egyáltalán? "Csak" annyiban számíthatok rá, hogy ő engem nagyon szeret, nagyon kedves és rendes, de gyakorlatilag egész életünkben a hátamon fogom cipleni őt is az élet minden gondjával együtt?

Tudom, hogy mindenkinek az van, amit választ, de ez eleinte nem volt ilyen zavaró. Részben ilyen is volt mindig, de ez azért nem zavart azonnal, csak sok csepp a pohárban hosszú idő alatt. De egy ideje kezd még ilyenebb lenni, pl. régebben, ha lejárt a mosógép azt ki tudta teríteni szó nélkül, de most meg sokszor kikiabál a fürdőből, hogy lejárt... Ilyenkor bekiabálok, hogy akkor teregesd ki, meg tudod te is csinálni ugye?

Viszont évek alatt egyszerűen úgy érzem, hogy belefáradtam és pl. a gyerekvállalás útjában is áll, hogy ilyen. Nem tudom hogyan lehetne felelősségteljesebb, felnőttebb. 33 éves...

Nem tudom kéne egy mediátor vagy mi a fene? Merthogy ő ugye meg sem érti, hogy ez baj, hogy én mibe fáradtam már bele...