Van még értelme ennek az egésznek? Mi történt hogy ide jutottam?

11 éve házasok vagyunk, van két gyerekünk, egzisztenciánk. Igazából boldogok lehetnénk, de nem. Legalábbis én. A párom nem érzi hogy gond lenne, én mindig mindent megadtam neki amire szüksége volt, minden kívánságát teljesítettem, mindig ő volt nekem az első a rangsorban. Aztán egy jó fél-egy éve valami megváltozott bennem. Már nincs kedvem csak úgy önzetlenül kedveskedni neki, kényeztetni. Már nincs kedvem kétnaponta ágyba bújni vele, sőt csoda ha hetente egyszer lefekszünk egymással. Beszélgetni szoktunk, ritkán veszekszünk, de mégis olyan üres, megunt, lapos lett minden. Sok gond szakadt az utóbbi időben a nyakunkba és valahogy esélyét sem látom annak hogy ha a gondok rendeződnek, mi újra egymásra találnánk. A legrosszabb az egészben hogy ő nem érzi ezt. Ő azt érzi hogy minden oké köztünk, ő szeret és kíván és minden este szeretne közeledni, de nekem nem megy. Valamitől bezárkóztam, és nem tudom hogy mitől. A szívemben nem érzek iránta se szerelmet, se szeretetet. Olyan semmit nem érzek. Nem idegesít, nem hiányzik. Egyedül lelkiismeret furdalást érzek, hogy a gyerekek szeretik az apjukat és nem tehetem meg velük önző érdekből hogy elválunk, csak azért mert én már nem érzek semmit az apjuk iránt. Sokszor azt érzem hogy egyedül is menne ez az egész, sőt azt is érzem hogy nekem nem is kellene férfi... Minek? Azért hogy legyen egy nagy pénztárcám aki aztán mindig mindenbe beleszól, mindig ő dönt mindenről? Csak azért mert ő hozza haza a több fizetést? Szexuálisan pedig egyáltalán nem hiányozna. Lehet hogy egy fél év után elcsábulnék egy egy éjszakára, de semmi több. Mi történt velem, velünk? Hoyg lehetne ezt még helyrehozni, ha egyáltalán helyre lehet?