Tényleg létezik ilyen mesés kapcsolat férfi és nő között?

Nálunk úgy alakult ki ez a nagy békesség, hogy megtanultunk kommunikálni. Sok sebet hoztunk magunkkal mi is a korábbi kapcsolatokból, aminek a nyomait még viseltük a kapcsolat elején. Az egyik ilyen volt, hogy a férjem úgy tapasztalta, ha egy nő sír, akkor azt zsarolásból teszi, mert az exe ezt csinálta. Én nagyon sírós vagyok, nálam ez a feszültséglevezetés egyik eszköze. Elmondtam neki, hogy ilyen vagyok, ha sírok, ne húzza fel magát, mert nem zsarolom, hanem szomorú vagy feszült vagyok. Amióta tudja, azóta mindig megölelget, nem pedig rám csapja az ajtót, ahogy az elején. :)

Ez csak egyetlen példa volt, de nagyon sok ilyen apróság van, egyszerűen megtanultuk, hogy a másik jelzéseire hogyan reagáljunk úgy, ahogy szüksége van rá. Szerintem ennyi a titok, nem több. Ez persze nagyon-nagyon sok kommunikációt igényel, és még egy nagyon fontos dolgot: a konfliktus nem egy háború, amit meg kell nyerni valamelyik félnek. Ha ezt felfogja mindkét ember, akkor már nem legyőzni, hanem átsegíteni akarja a másikat a helyzeten! Ez így leírva piszok egyszerű, de a gyakorlatban nagyon nehéz. Viszont ha belegondoltok, ez az összes veszekedés alapja: az akaratomat átvinni, ráerőltetni a másikra, ha kell erőszakkal, ha kell, veszekedés árán, csak alul ne maradjak! Pedig a másik fél a társunk, az egyetlen kapaszkodónk, nem az ellenségünk. :) Nyilván ehhez két ember kell, de máshogy a tapasztalataim szerint nem működik.

Szerintem meg olyan nincs,hogy nincs vita.Valaki írta,hogy akkor az egyik félnek nagyon mindegy minden ha van ilyen.

Én el se tudnám képzelni vita nélkül az együttélést.Nem mondom,hogy lételemem a vitázás de valami ott nem oké ahol mindig minden klappol.

Nálunk is voltak/vannak/lesznek vitáink.Amúgy meg milyen unalmas lenne ha mindent rám hagyna a férjem.Mert nálunk akkor nem lenne vita :-D

Szóval nekem ez a véleményem.

Négy éve élünk együtt, még egyetlen nagy veszekedésünk sem volt, nem kiabálunk egymással, és "tányértörés" sem volt. Nehéz helyzetek, és ezekből eredő feszültség, konfliktus-helyzetek persze többször előfordulnak, de ez természetes, és nem zárja ki a "turbékolást".

Ördög Nóráékhoz meg ostobaság hasonlítani a saját kapcsolatodat, mert ti nem médiaszereplők vagytok a férjeddel (otthon ők is csak ugyanolyan büdöset szarnak, mint az átlag ember, már bocsánat, nem címlapsztori az hétköznapi életük)...

Egyébként ha engem meginterjúvolna valaki, a nagy szerelemtől én is csak "szuperlatívuszokban" beszélnék a vőlegényemről, és habos-babos szerelemnek tűnne a miénk kívülről (az is valahol), holott nem tökéletes egyikünk sem, ahogy nem is lehet egy ember sem az. De a szerelmedről miért ne nyilatkozhatnál ilyen magasztalóan? Még mindig jobb, mint görcsösen a hibáit keresgélni, csak hogy megmutasd, ti bizony modern-realista párkapcsolatban élte. Kb. órákig tudnék én is áradozni a párom "tökéletességéről" és erényeiről, nincs ebben semmi rendkívüli.

Szerintem a magyarok általában nem tudnak jól kommunikálni. Ezért van rengeteg veszekedés, holott a problémák normálisan megbeszélhetők. És ezért keverik itt sokan a veszekedést a vitával.

Én a harmadik komoly (összeköltözős) kapcsolatomban élek. Ha ez a mérce, akkor azt kell mondanom, hogy mindhárom tökéletes. Mivel én nem veszekszem. Ha valaki veszekedni akar velem, akkor sem veszem fel a kesztyűt, hanem normális hangnemben válaszolok. Így ő is hamar átáll erre, tekintve hogy érzi, hogy ezáltal elég nevetségessé válik.

A gondok és a problémák meg persze, hogy vannak. Mindenkinek az életében vannak. De tudni kell, hogy ezek a kapcsolaton kívül léteznek, és attól, hogy léteznek, még lehet jó a kapcsolat. Sőt a kapcsolat segíthet, hogy könnyebben kezeljük és feldolgozzuk a problémákat.

10-es vagyok ismét.

Azoknak írnék, akik azt állítják, hogy ők sosem veszekednek.

Sajnos az előző kapcsolatomban, ami 12 évig tartott, mindvégig alárendeltem magam a békesség kedvéért. Rengeteg dolog nem tetszett, mégsem szóltam érte, mert nem akartam vitát, inkább lenyeltem mindent. A párom szépen vissza is élt vele. Aztán egy nap rájöttem, hogy mennyire boldogtalan vagyok és kiléptem a kapcsolatból.

A jelenlegi kapcsolatom három éve tart, az első két évben szintén elkövettem ugyanazt a hibát, amit az előző kapcsolatomban, bár a jelenlegi párom sokkal jobb ember, nem használ ki. Viszont voltak dolgok, amik nem tetszettek benne és soha nem szóltam, élveztem ha együtt voltunk és próbáltam nem gondolni a nekem nem tetsző dolgokra. Azt hittem, ez így tökéletesen működik, mégis eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, tele vagyok már sérelemmel és elkezdtem szóvá tenni őket. Ő persze nem értette és azt mondta "Ha eddig jó volt így, most miért nem jó?" És tökéletesen igaza van. Miért nem szólnak az emberek, ha valami nem jó nekik? Hetekig rengeteg vita volt köztünk, mert minden addigi sérelmemet, amit addig nem mondtam ki, elkezdtem rázúdítani. Nagyon buta dolog volt az elején, hogy akkor nem szóltam, mert nem jutottunk volna idáig. Szerencsére úgy tűnik, rendeződnek a dolgaink, de megfogadtam, ezentúl minden apró dolgot megbeszélek vele, mert ha nem, megint gyűlni kezd és folytonos őrlődés lesz belőle, aminek az ég világon semmi értelme.

Tehát azt gondolom, hogy ott, ahol valaki azt állítja, hogy sosincs nézeteltérés, valamelyik fél egészen biztosan alárendeli magát és elkerülve a konfrontálódást, csendben tűri a neki nem tetsző dolgokat. Olyan nincs, hogy két ember minden pillanatban ugyanazt gondolja és ugyanazt akarja.

32/N