Egy házasságban hol a határ a kompromisszum és az önfeláldozás között?

Szerintetek meddig érdemes elmenni?

Mindig is városi életre vágytam. Ehhez képest, egy hegyi kisfaluban tengetem életem, külföldön ráadásul, se család, se barátok, immár három éve. Itt él velem a férjem, aki szakács, vagyis éjjel és hétvégén is dolgozik, teljesen más beosztásban mint én, az estéket egyedül töltöm kislányukkal.

Évek óta megy a vita, hogy el szeretnék költözni, erre azt kapom mindig hogy nincs más választásunk. Mert nem talál máshol állást a szakmályában.

Három év hosszú idő, a pozitívum hogy még mindig együtt a kis család, meg jobban keresek, mintha Magyarországon dolgoznék, de a mérleg másik oldalán számos olyan érv van, ami mégis ez ellen az élet ellen szól, sokminden hiányzik. Igen, a pénz nagy úr...de nem minden.

De milyen választásom is van? Állítólag mindenkinek van választása, nekem is. Vagy maradok, vagy megszökök, férjestől vagy nélküle?

Ő 3 éve nem akart vagy éppen nem tudott innen elköltözni és 3 éve kesergek.

Odáig jutottam hogy gyűlölöm ezért amiért ide hozott, magamat is hogy miért mentem hozzá feleségül, nem ilyen életet képzeltem el magamnak.

Azt tanították a szüleim hogy jóban-rosszban ki kell tartani a másik mellett és ha már gyereke is van egy nőnek akkor az sok lemondással jár...

Hol van vajon a hatáor a kompromisszum és az önfeláldozás között?