Ti is elítélitek az olyan embereket akik a szüleik házának egy szintjét berendezve élik az életüket több gyerekkel arra hivatkozván, hogy hatalmas a ház és nagyon jól megvannak így is, nem akarnak elköltözni?

32-es: az olyan jellegű kérdésekre érkezett válaszok hangnemére céloztam. Ott elég sokakon látszik, hogy igenis ítélkeznek.

Persze nem biztos, hogy ugyanazok válaszolnak erre a kérdésre is, de azért 3 oldalnyi jótétlélek nem nagyon akad ebben a kategóriában :)

Ha mindkét generációnak megfelel akkor mi a gond. Én is úgy nőttem fel, hogy a nagyimmal laktunk. Az övé volt a ház, de hatalmas volt, a kis özvegyi nyugdíjából nem tudta volna fentartani. Ő és a férje építették, eladni nem akarta, hiszen a legutolsó téglához is emlékek fűződtek. Anyut nem nagyon szerette, de elfogadta.

A halálos ágyán mondta nekem, hogy milyen boldog volt, hogy vagyunk neki, mi unokák, mert a férje halála után új célokat tudott kitűzni. Láthatott engem menyasszonyként, ami nagy álma volt, és megérte a dédunokát is.

Mikor a nagyi nagyon beteg lett (végelgyengülés, rák, demencia) mindig volt valaki, aki meghalgatta a 1000X elmondott történeteket, aki kisegítette az ágyból, aki segített neki fürödni, majd mikor már a szobáját sem tudta elhagyni, csináltunk neki mosakodósarkot, ahol csak le kellett ülnie és valaki megtisztogatta.

Ott voltunk mikor utoljára elaludt. Az én kezemet szorította és arra kért, hogy tanítsam meg a kedvenc mondokájára a lányomat.

Kérdező? Szerinted jobb lett volna neki ha egyedül él a 6 szobás házban, se kutyája-se macskája életet él, esetleg kap egy vadidegen ápolót, vagy bezsuppoljuk egy szeretetotthonba?

Mosolyogva halt meg. Előtte egy órával mutatta az újságban, hogy mit szeretne a dédunokájának adni szülinapjára, és megkért hogy vegyem meg, mert ő már nem lesz itt akkor (3hét). Még mondtam neki, hogy ugyanmár, itt lesz, pedig tudtam, hogy igazat mond. Elköszönt mindenkitől, letisztázott mindent. Bocsánatot kért anyukámtól a szurkálódásért, megköszönte, hogy annyit segített neki.

az a nagy gond, hogy az emberek többsége felépít egy akkora házat ami 20nak is sok lenne, és nem lát előre, hogy bizony a gyerekek nem biztos, h örök életükben ott akarnak maradni.

mi sosem gondolkodtunk nagy házban, inkább egy kényelmes lakás, amiben elférünk, de azért bált rendezni nem feltétlenül tudunk. :) magamból indulok ki, nekem szükségem egy kis privát szférára, attól függetlenül, h imádom anyumat, viszont más az életvitelünk, így nehézkes lenne az együttélés.

inkább lakunk egy szerényebb lakásban, és a fenntartásra, hitelre kidobható pénzt félretesszük a gyereknek, hogy legyen miből elköltöznie.

senkit nem vetek meg azért ahol lakik. csak ha baja van vele, akkor ne nekem jöjjön panaszkodni, mert nem tudom helyette megoldani a problémáit.