Hogyan kezeljem, hogy a családtagjaim nem képesek elfogadni a döntésemet?

A lényeg röviden: azon -valószínűleg nagyon kevés- nő közé tartozom, akik nem akarnak semmilyen párt, társat, férjet maguknak. Nem akarok semmilyen párkapcsolatot, de még alkalmi szex partnert sem. Saját családot, gyermeket sem akarok. Inkább élnék együtt barátokkal, mint olyasvalakivel, aki a párjának tekint. Egyedül akarok élni, ha tehetem, amíg tehetem (megélhetési költségek miatt előbb-utóbb úgyis kellenek lakótársak), de ami fontos, hogy ha munkából hazamegyek, én otthon pihenni, a hobbijaimnak élni, szabadon szórakozni, kikapcsolódni akarok, úgy, hogy ebben nem kell egy másik emberhez "alkalmazkodnom". Tudok én alkalmazkodni, nagyon is a munkahelyen, a társadalmi életben, de valahol ki kell ereszteni a gőzt és én szeretek otthon teljesen, totálisan szabad lenni. Ami más nőnek az élet természetes része és szinte "üdvözítő" érzést ad (állandó házimunka mint második műszak, rengeteg gond és aggódás, tennivaló és felelősség) azt én nem akarom az életembe. Nagyon, tényleg nagyon jól érzem magam így és a szüleim képtelenek ezt megérteni. Azt hiszik, hogy a boldogság egyenlő a párkapcsolattal/házassággal és gyerekvállalással. Nem hiszik el, hogy én így vagyok boldog... ezért akármikor, akármiről beszélek velük, minden egyes alkalommal ott köt ki a dolog, hogy elkezdik hajtogatni, hogy férjhez kéne mennem, meg unokát akarnak.

27 éves, magabiztos felnőtt ember vagyok, megvannak a magam okai a döntéseimre. Sajnos más dolgokat sem lehetett velük szinte soha megbeszélni, mert képtelenek más véleményt befogadni, mint a saját előítéletüket, világképüket. Mindig szerettem volna, hogy megértsenek, de sok, nevetségesen végződő kommunikációs próbálkozás után (ami félreértésekbe, veszekedésbe és gúnyolódásba torkollt) felhagytam a kísérletezéssel és "rájuk hagytam" mindent, ill. témát tereltem. Például világnézeti, életmódbeli, politikai elveim, véleményem, vagy karrier terén hozott egyes döntéseim emiatt maradtak előttük titokban immár végleg. Nagyon szeretem a szüleimet. Szeretném, ha boldogok lennének, csak azt kéne megérteniük, hogy ez az én életem. Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy legalább kicsit elviselhetőbb és effektívebb legyen a velük való kommunikáció?