Hogyan kezeljem, hogy a családtagjaim nem képesek elfogadni a döntésemet?

Köszönöm a sok kommentet, azokét is, akik elítélő választ adtak, szívük joga.

A kérdésemmel nem a döntésem megkritizálását kértem, hanem konkrét, a jelen helyzetben használható segítséget ahhoz, hogy hogyan alakítsak ki a szüleimmel egy, mindannyiunk számára egészséges, egymás kölcsönös tiszteletén alapuló kommunikációt, mert jelenleg úgy érzem, hogy ők elvárják az automatikus tiszteletet az ő szuverén döntéseik iránt (akkor is, ha e döntések néha az én életemre is kihatnak), ám ők engem, mint önálló, szabad akarattal, saját személyiséggel és a magánélethez való joggal rendelkező embert nem tisztelnek. Amúgy e dolgon kívül agyon szeretjük, támogatjuk egymást és összetartó család vagyunk.

A dolgok hátterét azok kedvéért részletezem, akik szeretnék megérteni e magánéleti döntésem okát:

A döntésemnek többféle oka van, köztük olyan ok is, amely egyeseket még dühödtebb rendreutasításra ösztönözne, mint eddig :) Felsorolok párat, ami itt és most publikus lehet:

- Saját magamat, én magam nem tartom alkalmasnak egy párkapcsolatban betöltött szerepre és az anyaságra sem. Nem tudom, hogyan kell valakit ennyire közel engedni magamhoz és ekkora felelősséget vállalni, többek között, mert nem tudom pontosan azt kifejezni, elmondani, amit gondolok, szinte mindig félreértenek, letorkolnak, vagy nem hallgatnak meg, máshol, idegenek is. Egy párkapcsolatban vagy házasságban még kevésbé tudnám a véleményemet kifejezni- szakszóval gyenge és hiányos az asszertivitási készségem. Fejleszteni önerőből nem tudtam eddig, szaksegítségre nincs pénzem; pedig munka terén is jó lenne, ha néha "megtanulnék nemet mondani". Laktam már lakótárssal, albérletben, többször is eddig, különböző munkák miatt, ahol soha nem is volt probléma a részemet kivenni a házimunkából, (sőt, volt hogy szinte csak rám maradt más után is minden), de akkor ez azért nem zavart, mert a lakótársaim engem, mint embert, velük egyenrangú felnőtt emberként kezeltek; még mielőtt az együtt lakást megvalósítottuk és az után is. Mivel nem volt egyikükkel sem, semmilyen intim viszonyom, ezért nem aláztak meg, nem torkoltak le és nem próbáltak engem minduntalan a maguk képére formálni úgy, ahogy a -szintén velünk lakó- párjaikkal, barátnőjükkel tették. Egyszerűen felismertem azt a sajátosan szomorú jelenséget, hogy, foglalkozástól, értelmi képességektől, kulturális háttértől gyakorlatilag függetlenül, amint két ember "összejön", az erősebb, dominánsabb személyiségű szinte azonnal elkezdi nyíltan vagy burkoltan megpróbálni az új barátnőjét/barátját megváltoztatni; maga a mindennapi élet, a közös programok által, amelyekből mind többet a domináns fél választása dönt el. Mivel ismerem magamat, hogy én nem vagyok domináns személyiség, de nagy a szabadságigényem, számomra bármilyen, a megváltoztatásomra, átformálásomra tett kísérlet a személyiségem elleni támadás, megalázó és dühítő. Arról van szó, hogy én egyrészt sokkal bizonytalanabb és passzívabb vagyok, mint más, másrészt sokkal érzékenyebb a személyes intim szférámra.

- A másik nyomós ok, hogy szeretem, ha az engem személyesen ismerő emberek kedvelnek engem és örömöt okoz nekik a velem való kommunikáció. A barátaimmal és munkatársaimmal - többségében egy és ugyanaz- ezért a viszonyom jó és engem is megelégedettséggel tölt el. Ez bár látszólag ellentmondásban áll az önérvényesítésbeni hiányosságommal, mégis igaz, ugyanis ha mégis, egyik -másik ismerősöm olyasmibe találna beleszólni, kéretlen véleményt alkotni velem kapcsolatban, ami nem tartozik rá, akkor könnyedén és a helyzetnek diplomatikusan megfelelve tudom kezelni ezt, (elütöm valami poénnal, terelek, vagy visszakérdezek valami hasonlót) bár kicsit zavaró abban a pillanatban hallgatni más kéretlen tanácsát, de mivel nem olyan mondja, akivel intim viszonyom van, ezért nem terhel meg és nem érzem magam kvázi megtámadva. Én ugyanis kapcsolatban, intim viszonyban -megfigyeltem- öntudatlanul is átváltozom valamiféle bólogatógéppé, aki belül tiltakozik, megalázva érzi magát, görcsölni kezd a gyomra az egésztől, de akkor is képtelen megálljt parancsolni, meghúzni a határokat és kimondani a véleményét akkor is, ha az különbözik. Tehát nem a lehetséges társjelöltekkel van a problémám -olyanok amilyenek, az emberi természet szükségszerű része a dominanciára törekvés- hanem azzal, hogy én magam vagyok túl gyenge, ha intimitásra kerül sor.

- A másik ok: senkivel sem lennék olyan kegyetlen, hogy ráerőltessem mindazt a nehezen tűrhető valamit, amit az én teljes, valódi személyiségem, érdeklődési köröm és otthoni életstílusom jelent. Művészember vagyok a magam furcsa, mások számára érthetetlen világával, amiben boldog vagyok. A szabadidőm számomra sokkal értékesebb, mint az emberek többsége számára a sajátjuk, ezért minden lehetséges percét olyasmivel töltöm, amihez valóban, akkor és ott kedvem van. Ha a másik kedvéért kellene olyasmiben részt vennem, amit éppen nem kívánok, akkor úgy érezném magam, mintha hazudnék magamnak és neki is, miközben kínzom magam valamivel, kívül nem mutatva, belül viszont unottan várakozva, hogy "mikor lesz már vége". A "hasonló" érdeklődési kör számomra nem elegendő, teljesen ugyanannak kellene lennie... végül ott vagyok én saját magamnak és ez jó. Jó nekem és jó azoknak is, akiknek megkímélem a privát szféráját magamtól.

- A házimunkából elvégzem a szükséges mennyiséget, ami egy személynek -vagy épp albérletben haverokkal- rám hárul és szükséges, de tudom, hogy a párkapcsolatok/házasságok túlnyomó többségében ma még mindig - a kevés üdítő kivételtől eltekintve - gyakran még az előzetesen megbeszélt, egyeztetett munkamegosztási terv ellenére is, a gyakorlatban a kevésbé domináns személyiség kénytelen végezni a több munkát. Megbeszélünk x dolgot, telik az idő, megy az élet, mindig kicsit felejtődik, míg végül mintha nem is beszéltünk volna meg semmit. Mindig a dominancia dönt (mondhattam volna egy ronda közmondással is, de nem teszem :) Én praktikus ember vagyok: a házimunkát olyan gyorsan és olyan hatékonyan végzem, amennyire csak lehet, minden lehetséges modern megoldást bevetve, hogy aztán élhessek a hobbimnak és a szabadidőm élvezeteinek.

- Gyermeket a fent részletezett saját személyiségjegyeim miatt nem akarok, mert nem vagyok rá alkalmas. Amúgy jól kijövök más gyerekeivel, sok kissrác automatikusan szimpatikusnak talál -persze nem tudják, mit jelent velem élni.

Utólagos javítás: előző kommentben elírtam a "nagyon" szót, helyesen a mondatrész: "nagyon szeretjük, támogatjuk egymást"

Elnézést a figyelmetlenségért.