28 éves nő vagyok és félek a házasság és gyerekvállalás gondolatától, de nagyon. Honnan jön ez a nyomás pontosan, miért érezzük azt, hogy ez elvárás lenne amúgy?

Tkp. mitől félsz: a szülési fájdalmaktól, a gyermek gondozásától, nevelésétől, netán attól, hogy kevesebb lesz a szabadidőd?

Beszélgess el olyan anyukákkal, akik éppen most tolják a babakocsit, mi jót látnak a gyermekükben, ha több gyermekük van, miért vállalták a többet.

Nagyon szeretem a lányomat, nem tudnám elképzelni az életemet hogy nem szültem volna.

De baromi nehéz.

Gondolom átlagos gyerekkel sem könnyű, de nekem hiperaktív.

Szóval hazahozom a suliból és kb 1 óra múlva már teljesen kimerült vagyok, ingerlékeny, nincs energiám. Megállás nélkül beszél. Csodálom esküszöm hogy az iskolában az órán csendben van.

És rengeteget kérdez.Folyamatosan pörög az agya.

Önmagamat félre kellett tennem. Ha tanulni akarok, vagy olvasni, vagy rajzolni, akkor csak éjjel tudok ha alszik.

Mivel nincs tesó , így az sem opció hogy eljátszanak együtt.

Veled egykorú, és hasonló érzésekkel birkózó nőként szívesen megosztom veled az elméletemet.

Kislány korunktól fogva azzal a tudattal növünk fel, hogy egyszer majd férjünk és gyerekünk lesz. Ez nem is annyira konkrét kényszer, hanem szocializáció: ez az alapbeállítás a fejünkben. A legtöbben tök jól elvagyunk ezzel a tudattal egészen addig, amíg lassan el nem érünk a ,,gyerekvállalós" korba. Hiszen amikor mondjuk húszévesen elképzeltük, hogy harmincévesen a férjünkkel élünk és gyerekünk lesz, a jövőbeli énünk egy szinte idegen ember volt, akiről fogalmunk sem volt, hogy ki ő és mit érez.

Mire azonban megérkezünk ebbe az életszakaszba, addigra szembesülünk vele, hogy sok minden másképp van, ahogy azt elképzeltük anno. Nem feltétlenül tartunk ott, ahol akarunk, akár a párkapcsolat, akár az egzisztencia, akár a vágyaink terén, és valószínűleg néhány pofont is lekevert már az élet. Huszonnyolc évesen viszont egy nő válaszút elé kerül, hiszen - még ha maga a gyerekvállalás várhat is néhány évet - az első lépések tekintetében már nagyon is benne vagyunk a korban. Ha házasodni akarunk, a párkeresésre kell fókuszálni, és kalandozás helyett komoly férfit találni, akiből jó apa lehet. Ezzel párhuzamosan egzisztenciát építeni, és a gyerekvállalás számos aspektusát átgondolni és megtervezni. Mindez többé nem a homályos jövő, hanem a jelenlegi énünk döntése, hogy ezt akarja-e vagy sem, és bizony nehéz szembesülni azzal, ha az ember rájön, hogy mégsem a kijelölt utat akarja járni.

Én két éve mentem szét az exemmel, és fejben egyre távolabb kerülök ettől az egész családalapítósditól. Sem az érzelmi sem az egzisztenciális biztonságra nem látok esélyt a közepesen távoli jövőben, meg a személyiségem sem feltétlenül alkalmas rá.

Onnan jön neked hogy alig van alkalmas pasi.

Rengetegen lelépnek gyereket is otthagyva.