Nagyon erős diszfória-érzés a terhesség, szülés, szoptatás gondolata miatt. Nektek is ilyen (volt)? Le lehet küzdeni?

Én nem így voltam ezzel. Amíg nem akartam gyermeket, addig nem foglalkoztam vele ilyen szinten mint te. Nem taszított a terhesség gondolata, de a szüléstől rettegtem, mint ahogyan a szoptatástól is. Undorodni nem undorodtam, inkább csak féltem, hogy nem fog menni, meg fájni fog, stb. Olyan érzékeny volt a terhesség alatt a mellbimbóm, hogy ha véletlenül hozzáért a párom, jó hogy nem kevertem le neki egyet reflexből 🙏 A szülésnél engem valahogy nem akart átsegíteni a rengeteg hormon a fájdalmon 😂 Az EDA hatékonyabbnak bizonyult 🤷‍♀️

Az pedig, hogy hány gyermeket szülsz és hogyan akarod táplálni őket, az egyedül a te döntésed. Lehet előre tervezgetni, hogy jaj, én majd x gyereket akarok, de egy az, hogy idő közben is meggondolhatod magad, kettő: fogalmam sincs mi lett volna a második, mert mire leírtam volna elfelejtettem. Bocsi. Épp pici babával vagyok itthon, és néha cserben hagy a memóriám 😂

Lényeg a lényeg, senki nem szólhat bele, hogy hányszor szülsz, és hogy akarsz-e szoptatni. Én tápszeren nőttem fel, ahogy a tesóm is, de ezért egy percig sem nehezteltünk anyánkra. Nagyon sokáig én meg voltam róla győződve, hogy csak egy gyermekem lesz, mióta meg világra jött az első, alig várom, hogy szülhessem a következőt. Szerintem ne gondold még ezt ennyire túl. Engedj meg záró gondolatként egy egyszerű példát a saját életemből, ami talán ismerősen csenghet sokaknak, akiket anya szült. Tizenhárom éves korom előtt még a csókolózás gondolatától is a hányinger kerülgetett. Még hogy valakinek a nyála az én számban? 🤮🤢 Aztán teltek múltak az évek, és a többit már nem részletezném 😉

Én pontosan ugyanilyen félelmekkel voltam/vagyok tele. Jelenleg 3. trimeszterben vagyok az első gyerekünkkel, úgyhogy a szoptatás és szülés kérdésében még nem tudok véleményt alkotni. A terhességről viszont már tudok annyit mondani, hogy a legelején nagyon rosszul voltam, de nem terhesnek hanem betegnek éreztem magam leginkább. Mint egy elhúzódó durva hányós vírus.

Addig nem is igazán tudtam foglalkozni a terhesség gondolatával, mert arra koncentráltam, hogy jobban legyek/pihenjek/ne hányjak stb.

Utána mikor elkezdődtek a mozgások, akkor már kezdett tudatosulni, de még a mai napig olyan hiszem ha látom a babát érzés. Ami számomra meglepő volt, hogy nem érzem állandóan terhesnek magam, van hogy el is felejtkezek róla. A második trimeszter egész jó, mert már nem vagy rosszul, visszanyered az erődet, de még nem nagy a hasad és nem akadályoz. Persze így a 3. trimeszterre már egyre nehezebb nem észre venni, hiszen nagyobbakat rúg, néha kellemetlen, néha idegesítő mikor aludnék de nagyon mocorog és úgy nem tudok, de nem ijesztő, pedig én is azt hittem. Lassan nő a hasad és van időd megszokni az új dolgokat, így nem olyan drasztikus mint elképzelve, hogy hirtelen egy nagy baba ott mozog a hasadban a semmiből. A mozgását is fokozatosan érzed egyre erősebben.

Amire nem számítottam, hogy csupa visszér lesz a lábam, szemölcsök, anyajegyek, májfoltok jönnek ki rajtam…

Szülésről és szoptatásról majd ha túl vagyok rajta.

Én pontosan így voltam ezzel. Akkor kellemetlenül éreztem magam ha már terhes nők mellett voltam.

Tudom, 14 éves lehettem, és hiába védekeztem az akkori párommal (el lehet ítélni, nem szenvedtem károsodást a korai szextől) állandóan féltem, hogy terhes vagyok, a rendszertelen menzeszem miatt. Sokszor nézegettem a hasamat, hogy mekkora.

Volt egy rémálmom, már nagyobb, 18 éves koromban, hogy szülök. Hálát adtam, amikor felébredtem. A szoptatást is gusztustalannak tartottam. Majd olyan 21-22 éves koromban átkattant ez az egész az agyamban, pedig nem is volt akkoriban párom, akivel tervezhettem volna. Kezdtem megkedvelni a gyerkőcöket és fantáziálni arról, hogy egyszer anya leszek. A szopiztatástól még itt is viszolyogtam, meg attól, hogy a puncimon szüljek, de már alakult. Aztán 24 évesen megismertem a páromat. Mellette éreztem azt, hogy igenis akarom, minden csúf és “undi” és fájdalmas dologgal együtt. Az első gyermekemet 27 évesen szültem, önakaratból, közös döntéssel. Pedig, én is kijelentettem, hogy 30-35 előtt el nem veszem magamtól a szabad életet. Imádtam ahogyan nő a pocim, imádtam ahogyan mozog, annál szívmelengetőbb érzés nincs. És amikor rád teszik azt a csupasz, kis vinnyogó “brekit”🐸🥰, akkor megáll körötted a világ. Amúgy brutál nehéz szülésem volt, 9 órát vajúdtam, összefüggően az oxinak hála, majd úgy elfáradtam, hogy vákummal született a kislányom, a pocakomat meg nyomták. Azt hittem szétreped az alsó felem, vagy hogy meghalok és ott kijelentettem, hogy soha többé nem szülök. Ahha, most várjuk a kisöcsit. 😊❤️😇 Megint megbabonáz a pocóm, imádom, hogy ez a kis emberke miatt vagyok kerek. Majd ráérek akkor utálni a bálna testemet, amikor kint van a csöppség. Előző terhességemnél is akkor kezdtem el viszolyogni magamtól, amikor csak a + kilók maradtak. De szerencsére könnyen leolvadtak, most is ebben bízok. Neked sem kell “anyatesttel” maradnod. Ha zavar, teszel érte. A striás poci ellen is vannak készítmények. Persze, az sem 100% védelem, de segít. Az első babámnál nem repedtem ki, mert olajoztam a bőrömet. Remélem, hogy most sem fogok.

A szopiztatás meg egyébként, amennyiben ügyes a babád és a későbbiekben sem harap, nagyon kellemes érzés. Az én kislányom harapott, mikor jöttek a fogacskái, na az nem jó. 😅😄

Mindent összegezve, szerintem a megfelelő érettség és a biztos társ kell ahhoz, hogy úgy érezd, ezeket bevállald. A 18 éves énem el sem hinné, hogy ezeket a sorokat én írom. :)

30/nő, 32hkm

Hupsz, bocsi 6-os. Régi GYIK-es szokás.

Emlékeztek, hogy régen mindenhova odaírtuk(már aki régi) a nemet és a kort?:D

Bocsi az off miatt.