Meghallgatod a panaszkodásomat?

Hosszú lesz, de köszi, ha elolvasod.

7 éve vagyunk együtt, 5 éve házasok és van egy 9 hónapos gyerekünk. A gyereket nagyon akartuk, sokáig is tartott mire összejött és én azt hittem, hogy mivel előtte semmi probléma nem volt köztünk, akkor ezek után sem lesz. Amióta megszületett a gyerek egyszerűen teljesen más ember lett a férjem, vagy csak az én szemem nyílt ki? Nem tudom, hogy mi van, de folyamatosan veszekedünk, minden apróságon és nem apróságon is. Érzelmileg elhanyagoltnak érzem magam, sosem mondta, hogy jó anya lennék, vagy hogy jól csinálom, amit csinálok, sőt inkább úgy veszem észre, hogy csak folyamatosan bánt, direkt vagy nem direkt olyan dolgokat vág a fejemhez, amikről tudja, hogy rosszul esnek. Például egyik reggel szóltam neki, hogy vigye le a kutyát, mert már majdnem bepisilt szegény és háborogva kelt ki az ágyból, hogy én mekkora egy életképtelen szar alak vagyok, mert nem vittem le a kutyát és őt keltettem fel ez miatt. Hozzáteszem, hogy a gyerek már hajnal óta a mellemen lógott, mégis hogyan vittem volna le a kutyát?! Vagy például tudja, hogy szar gyerekkorom volt és az anyám semmit sem foglalkozott velem, és ez miatt szülés utáni depresszióm lett, de ő erre csak azt mondja, hogy túl gyenge és érzékeny vagyok, mert az ő gyerekkora is szar volt, de ő mégsem rinyál soha. Megölelni vagy simogatni sosem szokott, pedig néha jól esne nekem is 😭nekem viszont kötelezően kaparnom kell a hátát minden éjjel. Amúgy én mindig elmondom neki, hogy több szeretetre, megbecsülésre van szükségem, de ő szerinte örüljek annak, hogy mindenünk megvan és nem lettem olyan “nyomorult”, mint a testvéreim. Családommal, rokonokkal már senkivel sincsen kapcsolatom. Barátaim sincsenek, mert még az emberi kapcsolataimat sem tudtam ápolni. Annyira szerettem ezt az embert, de úgy érzem, hogy kezdek kiábrándulni teljesen. Már sírni sem tudok, ha megbánt, pedig sokszor próbálkozik szavakkal. Pl. ma reggel majdnem leesett a gyerek az ágyról, de pont időben el kaptam őt, így nem esett le. Ő meg olyan idegbajjal lépett ki az ágyból, hogy az ajtót a falhoz vágta és elkezdett velem ordibálni, hogy mekkora balf..sz vagyok. Eleinte semmit sem segített a gyerek körül, most már azért néha játszik vele, de etetni nem szokta őt, csak ha muszáj, ugyanez a pelenkázás is. A fürdetést ő csinálja, házimunkában meg a porszívót és a kertet szokta csinálni. De ha én beteg vagyok, mint például most, akkor szalad a ház napokig, úgy hogy ő is egésznap itthon van, mert online dolgozik. Annyira bele vagyok fáradva ebbe az egészben, es tudom, hogy én sem vagyok tökéletes, de komolyan már nem is akarok törekedni arra, hogy jobb legyek. Félek, hogy mi lesz a fiammal, ha ilyen környezetben fog felnőni? Tőle is mindig csak a megaláztatást fogom kapni vagy mi? Vannak jobb napjaink is egyébként, amikor nem veszekedünk semmin sem és akkor úgy érzem, hogy minden rendben van, aztán jönnek megint ezek a rossz hullámok. Úgy érzem, egy csődtömeg vagyok, mert a férjem szerint én akár mihez hozza nyúlok, azt mindig elrontom, de ő sosem hibás semmiben sem. Ha ő eltéved valahol, akkor is én vagyok a hibás, mert “rossz címet adtam meg”, pedig egyáltalán nem, csak egyszerűen képtelen a normális tájékozódásra még akkor is, ha navigációt használ. Ma azért is leordított, mert a gyerek majdnem beverte a fejét és ahelyett, hogy szólt volna normálisan, hogy legközelebb figyeljek oda jobban az ajtófélfára, helyette rámförmedt, hogy “Úristen majdnem betörte a gyerek a fejét miattad.” Olyan szarul éreztem magam utána, mint aki nem is anyának való komolyan. Amúgy 9 hónapos és még egyszer sem érte őt baleset. Mondtam neki, hogy ezt normálisan is elmondhatta volna, hogy legközelebb figyeljek oda jobban, erre megint azzal jött, hogy én lelki beteg vagyok és túlreagálom a dolgokat. Amúgy tényleg lelki beteg vagyok, már semmi önbizalmam nincsen, egy rakás szarnak érzem magam. Életképtelennek is érzem magam, aki a férjére van rá utalva, mert senkim sincsen rajta kívül, ráadásul még külföldön is élünk. Azért is írom ide ki ezt, mert senkivel sem tudok erről beszélni. Szerintetek tényleg velem van a baj, hogy mindent magamra veszek, vagy milyen egy normális kapcsolat? Én a gyerek érkezése előtt tényleg azt hittem, hogy a mi kapcsolatunk nagyon király, mert mindent megtudtunk beszélni egymással, őszinték is vagyunk, de mostanában a panaszkodásomra csak azt a választ kapom, hogy hülye vagyok és hisztis. Ennyivel le vagyok tudva. Arról nem beszélve, hogy ha valami van, akkor mindig azt mondja rám, hogy egy ostoba nőszemély vagyok, akit agyon kéne ütni és legyek hálás azért, hogy ő sosem emelt rám kezet, mert ha más emberrel élnék együtt, akkor az már rég agyonvert volna. De amúgy az nem tűnik fel neki, hogy miatta viselkedek így ahogy? Hogy teljesen úgy érzem, hogy én semmit sem érek ebbe a kapcsolatba, mert a gyereknevelés az nem nagy cucc, simán megcsinálná ő is, ha nem lenne más választása (mondta ezt ő egy párszor). Egyszerűen elegem van. Szívem szerint itt hagynám őt a francba, de hát felejtős, mert egyedül képtelen lennék normális életet biztosítani a gyereknek. Ráadásul most kiderült, hogy megint terhes vagyok, pedig gyógyszert is szedtem. Egyszerűen egy jó mély gödörbe estem és úgy érzem, hogy nekem már nem jár a boldogság, csak tűrjek el mindent és lesz ami lesz. Ti mit gondoltok erről?