Házasság és döntés?

Én eleve nagyon racionális típus vagyok, rengeteget gondolkozom és mindent kielemzek. Nem tudom elképzelni, hogy úgymond pusztán szerelemből menjek férjhez, és ne egy döntés alapján.

Viszont nekem emiatt vannak kételyeim. A vőlegényem az első barátom, és a sok-sok év alatt pontosan megismertem a hibáit, a különbözőségeinket. Talán van egy elképzelésem arról, hogy miben és hogyan fog változni, de azt érzem, hogy valójában ezt senki nem tudja megjósolni. Hiába mondom ki életünk egy pontján az életreszóló igent, az nem azt jelenti, hogy azt az állapotát megveszem és aztán jogom lesz reklamálni, ha azt érzem nem olyan, mint akkor. Lehet változni fog abban, amiben úgy érzem jó lenne, de lehet nem. Lehet én változok és nekem nem lesz többé igényem arra, hogy változzon. Lehet olyasvalamiben változik, amiben úgy volt jó, ahogy volt. Ez a megjósolhatatlanság bizonytalanná tesz, ami pedig egy másik szinten is kételyeket ébreszt bennem, miszerint a személyiségemből adódóan természetes-e, hogy bizonytalan vagyok, vagy ebben még nekem sem szabadna annak lennem?

Ezeket a kérdéseket a kellő önismeret segíthet biztosabban megválaszolni, de nem tudom én képes lennék-e kétely nélkül tekinteni bármire is.

Fejlődtem egyébként a felvetett kérdésben az elmúlt években, és igen, azt elmondhatom, hogy több magunknak való hazugság több problémát szül. (De persze nem csak ez lehet az oka.)

Volt, amikor úgy éreztem nem találnék jobbat a párom helyett, de olyan nem volt, hogy emiatt maradtam volna vele. Azért maradtam vele, mert vele szerettem volna lenni. El tudok képzelni egy ideális társat, ugyanakkor azt érzem, hogy nem választanék mást, mert az nem az ő személye a saját teljességével. Racionálisan nézve pedig nem találkoztam még olyan emberrel, akire azt tudnám mondani, hogy ő lenne az ideális társam. Volt egy-két ember, akinél egy darabig azt gondoltam, hogy így lenne, de egy kis idő elteltével, ahogy jobban megismertem őket, rájöttem, hogy ugyanúgy ők sem abszolút ideálisak, és gyakran olyan különbségeket fedeztem fel, amik nagyobbak, mint ami jelenlegi kapcsolatomban felmerül.

#15-ös, igen ez a "mainstream" pszichológia, ami nap mint nap szembejön. De nem teljesen igaz. Pl. a szüleim 35 éve boldog házasságban élnek. Persze voltak nagy veszekedések, nehéz időszakok, de manapság is öröm rájuk nézni. Elválaszthatatlanok. Olyan szeretet van köztük, amit nem lehet leírni, azt látni kell. Egy erős, de láthatatlan kapocs. Olyan amilyen én újabban el sem tudok képzelni, hogy valakivel felépítsek. Úgy vagyok ahogy a kérdező, bizonytalan vagyok a házasságomban, minden adott lenne, de mégis magam érzem elcseszettnek, amiért nem tudom szeretni a párom. Pedig olyannak kéne lennem mint a szüleim nem?

Pedig az elején nagy szerelem volt. Csak később jött el nekem is a felismerés, hogy "aha köszi jó volt, na de ezt kell egyem egészéletemben?". Teljesen más családi anyagot hozott magával, olyat ami sok esetben egyenesen taszít, nem logikus számomra. Számára pedig az logikus. Ha én azt gondolom most jobbra menjünk egy sétánál, akkor ő fejben arra gondol, hogy balra. Az elején még cuki volt ez, mostanra baromira idegesítő.

Az elején ő is égett a szerelemben. De egy ideje rendkívül rideg. Neki is mindkét oldala racionális és egy kicsit narcisztikus. Belőlem is kiölt minden romantikát...pedig ott lenne bennem. Na de nem akarom csak őt hibáztatni, mert már a 2. kapcsolatommal járok így. Önismeretet úgy gyakorlom, hogy állandóan gondolkozom. Magamon, a helyzetemen...valszeg én vagyok elcseszve, mert már nem hiszek az igaz szerelemben. Pedig szükségem lenne rá, de már 2x tévedtem... félek, rettegek tőle. Mi sem válunk mert amúgy a többi dolog ok lenne + a gyerek.

#17. Az utolsó mondatod ellentmondásos (jó értelemben). Mert ha bonyolult lélek vagy, akkor állandóan keresel valamit - (pl. az igaz szerelmet) :P vagy valakit (pl. nagy őt - nem kell ahhoz lefeküdni mindenkivel, csak elgondolkozni a "nagy ő" mint fogalom, személy létezéséről).

De amúgy igen, a válás nem megoldás mindenre. Pl. veszteném a gyereket, alig láthatnám, bántana a lelkiismeret, hogy kitolok vele meg az anyjával (emberként szeretem persze). Aztán még a rokonság is rám nézne értetlenkedve, hogy tiszta hülye vagyok. Egy részük még ki is tagadna - egy darabig biztosan. Maradnának a szürke hétköznapok, magányosan. Aztán kinek kellene egy elvált fickó, akinek már van gyereke? Ahogy írtam a szerelemtől is félnék - mi van ha megint csak ámítás lenne az egész?

Szóval nem hiszem, hogy ez csupa bolsogság...

Kik közül válogathatnál? Elvált, 40 körüli egyedülálló anyukák közül.

Húzzál már papi? 20 éves nő lehet így gondolja. De ha nincs gyereked is.