Miért végződik a házasságok nagyrésze válással?

"Ilyenkor persze felmerül a kérdés, hogy miért nem lehet helyrehozni a dolgot?"

Mert kinőtték egymást, és másfelé vezet a fejlődési útjuk, ez nem jutott eszedbe, #1-es?

Ez mindig így volt, és így is lesz.

Anno sem voltak olyan hű de megfontoltak a házasságok, és nem is köttettek idősebben.

Egyszerűen 30-40 éve szégyen volt válni.

Plusz a nők anyagi függetlenedése is emelte a válások számát.

Nagyapám ivott, verte a nagyimat, plusz voltak női. De a nagyim fele annyit keresett, mint ő, plusz ott volt a négy gyerek.

Nem volt hova mennie, szóval tűrt.

Az egyik az önismeret/emberismeret. Sok embernek a racionális énje ebédszünetre megy, mikor párt választ. Persze az érzelmek döntik el, hogy egyáltalán számításba jöjjön a másik, de aki csak a fellángolásra meg a reményekre hallgat, az hamar meg fogja szívni. A szerelem nem marad intenzív eléggé és sokszor párkapcsolatban lenni embert próbáló csapatmunka, ahol nem mindegy, milyen a másik és milyen a kapcsolatotok dinamikája. Sokaknak emelett elképzelése sincs a társas együttélés íratlan szabályairól, egy kapcsolat menedzseléséről, pusztán annyira sem, hogy józan paraszti ésszel belássa, hogy a "majd lesz valahogy" nem járható út. Kellenek stratégiák, egyfajta fejlődési ütem, kijelölni a célokat, a határokat, hogy mit engedhet meg velünk a másik, a konfliktusok kezelését figyelembe venni, a buktatókra felkészülni, felkészülni egymás életvitelére, a kommunikációra és olyan meberre igent mondani, aki ezekre partner. Röviden: megfelelő társat találni és megfelelő társsá válni. Az évekkel kopik a szerelem intenzitása és tapasztalatból mondom, a kapcsolatotok sikeressége azon fog múlni, hogy mennyire vagytok képesek csapatjátékosok lenni. Hiúsági kérdés helyett beszélgetni, beismerni a hibáitokat, dacolás helyett megoldást keresni. A másikban az embert nézni, akivel ha barátok lennétek csak, akkor is kitartana a barátságotok évtizedekig. Hogy mot adtok bele a közös jóba, mennyire akartok önös hasznot húzni a kapcsolatból, mennyire vagytok önfejűek vagy döntötök a másik megkérdezése nélkül...

Azt vettem észre, hogy az emberek gyakran csak >akarnak< dolgokat. Mint egy követelőző kamasz egy kiskutyát. Hogy onnantól hogyan tovább, a választás körültekintősége, az ápolás és a felelősség... "Majd lesz valahogy"...

A másik, hogy még ma is érdemnek számít, ha valaki házasodik. Társadalmilag többre tartják, amolyan "valamit elért az életben" dolognak számít, emiatt pedig méginkább sürgetik és igent mondanak meggondolatlanul... Mert az kell. A lagzi, a névváltoztatás, a kiscsalád gratulációja, mint a mesékben. Tény, hogy ezek nagyon szép dolgok és én is nagyon szeretem az ilyesmit, de ha néhány év múlva könnyes szemmel kuporogsz az ágy szélén egy ember mellett, akitől menekülnél, ez csak egy kirakat, ami semmit sem ér.

A kutyás példánál maradva, azért van ennyi válás, amiért ennyi kutya kerül a menhelyre. Az ember akar, de nem tudja, mit kezdjen vele, miután megkapta. És a felelősség már nem kell. A nehézségek, egymás korrigálása már teher. Ahogy az is, mikor a kutya rángatja a pórázt vagy bepisil. Pedig mindkettő szép és mindkettővel jár felelősség és feladat. Viszont ha az ember jól választ és jól csinálja, nagyon is megéri és egy hatalmas élmény.