Ha már nem érzem azt,hogy a másikhoz tartozom, az egyúttal a házasság végét jelenti?

Borzasztó nehéz és elszomorító helyzetbe kerültem/kerültünk.

Tudni kell, hogy 2 hosszabb kapcsolat van már a hátam mögött, voltam már többször is szerelmes életem során.

A legerősebbnek mind közül a férjem iránt érzett érzés bizonyult, és itt nem csak arról az eszeveszett lángolásról beszélek, amely általában 2-3 hónap után elmúlik.

6 éve ismerem őt, 4 éve vagyunk házasok, és van egy 3 éves kisfiunk. Én 30 vagyok, ő 37 (már ha ez számít valamit).

Ami azt illeti, másképp nem is ment volna az egész (mármint a házasságkötés szerelem nélkül), mivel a kapcsolatunk szinte a kezdetektől fogva nagyon viharos. Éles párhuzamot tudok vonni a szüleim házassága, és a miénk között, és ez egyre inkább zavar. Részemről az első 1 évben sok volt a féltékeny számonkérés, mely kb. 2 éve a nullára redukálódott. A szülés utáni időszakban, míg vissza nem tértem dolgozni, volt időm magamba szállni. Az ő részéről viszont, amit a mai napig nem tudok kiheverni (otthon is ezt láttam), azok a verbális és fizikai bántalmazások. Én sohasem mentem ilyen messzire, idővel pedig még inkább megtanultam, hogy ami nekem rosszul esne, azt a páromnak sem adnám.

Ez csak az egyik szeglete a problémának.

A gyerekvállalás gondolata, megélése (igen, leírom feketén-fehéren) a mai napig nagy trauma számomra. Imádom a kisfiamat, tűzbe tenném érte a kezemet, de sajnos csalódtam magamban, azt gondoltam, hogy könnyebben fogom venni az akadályokat. Sohasem szerettem volna gyereket, a férjem viszont az elejétől kezdve nagy családban gondolkodott (ami amúgy főként a mai világban egy baromi nagy érték).

Szeretem őt, de az utóbbi 1-2 évben bármikor megpróbáltam megnyílni előtte, vagy kifigurázott, vagy elküldött...az anyámba. Nagyon sok negatív érzést elnyomtam ezáltal magamban, én viszont mindig arra ösztönöztem, hogy ami bántja azt mondja ki, ne tartsa magában.

Többször elhangzott részéről egyébként (állítólag véletlenül), hogy úgysem kellenék senkinek.

Egyébként jó embernek tartom, sokat tett értem/értünk, ezt tisztán látom. A szegénység úgymond jobban össze is kovácsolt minket.

A szüleimmel egész jó a kapcsolata, bár amióta robbant a bomba (vagyis én), azóta anyumék megosztottak velem pár olyan dolgot, amelyek már egy ideje őket is aggasztották.

Szóval, 4 hónapja a férjem elé álltam (egyszerűen kitört belőlem a sírás), és elmondtam neki részletesen, mit érzek, és miért gondolom úgy, hogy nem tudom tovább folytatni vele. Próbáltam a lehető legkevésbé megbántani, de mindeközben azt éreztem, tudnia kell az igazságot, amit korábban észre sem akart venni. Elmondtam neki, hogy nem érzem azt, hogy ő lenne a lelkitársam. Hozzátettem azt is, mi az, amit értékelek és szeretek benne.

Azt nem árultam el neki akkor, hogy egy ideje másba vagyok szerelmes (habár csak fantázia szintjén mozog az egész) ugyanis félek a dühétől, sokszor teljesen kiszámíthatatlan a viselkedése. Több trauma érte élete során, valahol ennek tudom be az agresszív megnyilvánulásait is.

Jelenleg ugyanott tartunk, mint 4 hónapja, vagyis egészen pontosan nem, mivel én akkor arra kértem, hogy tartsunk szünetet. Ez a 4 hónap pokol volt, jelenleg is a nagyszobából kiabál, míg én a kisszobába elvonultan írom ki magamból ezeket az érzéseket.

Úgy érzem csapdába estem, mert nemhogy nem értette meg a probléma lényegét 4 hónap alatt sem (napi szinten elmondtam neki, mit érzek), de mentálisan is mindketten kikészültünk ettől a helyzettől. Tudom, hogy nagyon csalódott, tudom, hogy ő is másképp tervezte. A kisfiunknak sem kellene ezeket hallgatnia, szeretném, ha nyugodtabb környezetben nőhetne fel. Nagyon szereti az apukáját egyébként, aminek örülök.

Ami miatt napi szinten elfog a sírógörcs (és valamelyest igaza is van), hogy véleménye szerint nem harcolok ezért az egészért. Egyszerűen képtelen vagyok rá ugyanúgy tekinteni, olyan, mintha valami végleg eltört volna bennem.

Létezhet ilyen? Vagy ez csak a gyengék kifogása?

Nem a válaszoktól várom a megváltást, itt csakis én fogom tudni rendezni a dolgokat, tudom...mindössze jól esett magamból kiírni...