Akik hosszú, kicsit belefáradt, monoton kapcsolatban vagytok, nem féltek, hogy egyszer robbantok és belevetitek magatokat az életbe, átadjátok magatokat a vágyaitoknak?

Velem is előfordult ez. Most 52 éves vagyok. 10 évvel ezelőtt éreztem nagyon eltávolodtunk a férjemmel egymástól. A munka amit szerettem megszűnt, helyette olyat találtam amit csak elviseltem. A gyerekeim utáni anyuka barátságok is megszűntek. A férjemmel egyre unalmasabb lett, ha együtt voltunk otthon idegesített, hogy állandóan bömböl a TV.,hogy két kézzel szórja a pénzt. Elválni? Ott volt az erős akaratú anyósom, a vaskalapos szüleim meg persze az iskolás gyerekeim. Mégis sokszor magányosnak éreztem magam.

Jött valaki az életembe, én elfogadtam a lehetőséget. 3 évig tartott. Senki nem vett észre semmit. Neki a társasága legalább annyira fontos volt mint a szex. Jó volt átmenni hozzá, sokat beszélgettünk. A béke és nyugalom volt az a hely ahol lakott. Özvegy volt. Megmentette a házasságomat, vissza adta az önbecsülésemet.Jó érzéssel emlékezem rá vissza. Elmúlt ez az időszak. A férjemmel "összeszoktunk". Most már itthon is megvan az a béke-nyugalom, jó itthon lenni érzés amit akkor máshol keretem. Többet biztos nem megyek félre. Jól érzem magam a bőrömben.

Nekem a kapuzárási pánikom (én így hívom) 35 évesen lett. 15 éve voltunk akkor együtt. Volt ez a soha többet érzés. Soha nem leszek szerelmes. Soha nem fogok csókolózni, nem leszek fontos senkinek. Olyan szinten szeretethiányom volt, hogy rá 2 évre lett egy szeretőm pár hónapig.Nem bántam meg, mert itthon már nagyon elhidegültünk egymástól.

37 n