Vajon így romlanak el a házasságok? Veszélyben az enyém is?

A férjemmel nagyon szeretjük egymást, de egyre kevesebb időnk van beszélgetni, egyre kevesebb a szex, és egyre nehezebb az élet.

Mozaikcsalád vagyunk, 3 kicsi gyereket nevelünk, mindketten hoztunk egyet-egyet a kapcsolatba, és egy közös babánk is van. Májusban volt 3 éve, hogy együttvagyunk. Rengeteg hitelünk van, építkezünk, kifutunk a keretünkből és aggódunk, én most nem dolgozom, a férjem viszont rengeteget, így javarészt egyedül vagyok a gyerekekkel és az építkezéssel, de azért a férjem segít, ahol tud, viszont mindketten csinálunk egy-egy képzést is épp, szóval totál ki vagyunk purcanva. Esténként gyakran elalszom, mielőtt kettesben egy szót is szólhatnánk egymáshoz. A gyerkekkel közös délutáni/esti órákban persze beszélgetünk keveset, de fajsúlyos dolgokról nem lehet így, legfeljebb csak a napi ügyekről. Arról, hogy valójában ki hogyan érzi magát a bőrében, vagy a gyerekekről komolyabban nem. Néha persze vannak nagyobb beszélgetéseink, de ritkábban a kelleténél.

Szex heti egy-két alkalommal van, de szabályosan rá kell vennem magam a dologra, mert hiába vonzódom a férjemhez nagyon is, borzasztóan fáradt vagyok. Éjszakánként legalább

4-szer kelek a kicsihez már egy éve, de még a középső is fel-felébred olykor, úgyhogy már reggelre hulla vagyok, nemhogy estére...

Amíg csak a két hozott gyerekünk volt, addig minden olyan jól működött, rengeteget beszélgettünk, rengeteget szexeltünk, voltak közös hobbijaink, közösen sportoltunk, a munkánk kötetlen volt, és ha sokat nem is, de eleget kerestünk vele, sok időt tudtunk együtt tölteni, és mindketten borzasztóan vágytunk egy közös babára. A baba megszületett, a fizum kiesett, a férjem munkahelyet váltott, duplafizuért rabigába hajtotta fejét, oda a kötetlenség, az építkezéssel pedig hatalmas gondot vettünk a nyakunkba, de muszáj volt, mert itt nem férünk el, a két nagyobbiknak közös szobája van, a kicsi meg velünk alszik, szóval nagyon nem ideális hosszútávon.

Sokszor úgy érzem, épp bedarálni próbál minket az élet. Még ellenállunk, még szeretjük egymást, de egyre kevesebbet tudunk egymásnak adni magunkból, egyre nyűgösebbek vagyunk, egyre fáradtabbak, és egyre nehezebb boldognak érezni magunkat a mindennapokban. Azért persze hálásak vagyunk egymásnak a családunkért, az életünkért, hiszen épp megvalósítunk mindent, amit nagyon akartunk, csak közben beledöglünk, és egymastól is egyre messzebb kerülünk.

Vajon így kezdenek el romlani a házasságok? 5 év múlva teljesen kiégve majd azon kapjuk magunkat, hogy boldogtalanok vagyunk együtt? Hogy lehet gondozni egy hazasságot, ha szinte élni sincs energiánk?