Mit tegyek most?

Igazad van, pontosan ezért gyűlölöm magam! Nem vagyok már 30 éves, kinek kellenék, vagy egyáltalán ki kellene nekem? Ezek után nincs már bennem bizalom, sőt, minden reakció mögött hazugságot látnék. Ha tükörbe nézek, egy undorító alakot látok, egy olyan személyt, aki a világ legtaszítóbb személye. Minden gondolatmenetemnek az a vége, hogy fel kellene akasztanom magam, mert a világnak semmi szüksége egy ekkora értéktelen senkire. Megtört a hitem a jóban, én sosem ártottam, sőt inkább azon voltam, hogy jót cselekedjek, kedves legyek és örömet okozzak. Erre az volt a reakció, hogy nem kell, és az egész csak a szexért van. Amikor egy délutánon keresztül voltam hallgatóság, akkor már estére azt kaptam a fejemre, hogy nem hallgatom meg sosem. Amikor meglepetés vacsorát készítettem, semmi, azaz egy jó szót sem kaptam érte, viszont cserébe még el is mosogathattam. Aztán ne zuhanyozzak, borotválkozzak, ne használjak semmiféle illatanyagot esténként, mert egyből azt kaptam hogy szexelni akarok. Ha este 9-ig nem feküdtem le, akkor is megkaptam, hogy már megint szexelni akarok?

Ha filnézés közben átkaroltam, akkor egyből jött a lecseszés, hogy vegyem már el a kezem, annyira kényelmetlen. Ne csókoljam meg, mert az már ilyen korban ciki, és persze akkor is csak szexet akarok. Bármit csinálok, én csak szexelni akarok. 2-3 havonta egyszer kaptam 5 percet, de én annyira rámenős és erőszakos vagyok! Ezzel szemben én vagyok a szakács, a bevásárló, az apa, a villanyszerelő, az autószerelő, a kőműves, az asztalos, a bádogos, az informatikus, a szobafestő, a munkahelyemen álljak helyt, a családi életben álljak helyt, legyek oltalmazó, vágjak jóképet mindehhez.

Ja, ha készítettem vacsorát, akkor is csak a szexért csináltam, állandóan megkaptam. A szexről. Az előjátékkal ne húzzam az időt, ahhoz már ő túl álmos. Ne legyen hosszabb az egész, mint 5 perc. Sötét szoba, misszionárius. Ha máshogy szerettem volna, akkor jött a válasz: felejtsem el. Ha vele akartam foglalkozni: felejtsem el. Orál az ördögtől való, ha én szerettem volna neki, akkor azonnal felpattant és felöltözött. Ő még zsebkendővel sem nyúlt hozzám, a hátán feküdt végig mint egy darab fa, és akkor is a munkahelyéről beszélt. Ha megtörtént ez a csodálatos együttlét, fellélegzett, és rá volt írva, hogy 1-2 hónapig le volt tudva. Volt olyan is, amikor 3 hét múlva próbálkoztam, erre azt mondta hogy mit akarok, amikor nemrég voltunk együtt.

Ezek után nem tartom magam normálisnak, szerintem az önutálatot nem tudom kizárni magamból. Ha emberek közé megyek, szó szerint menekülök előlük, egy leprásnak tartom magam. Sokkal súlyosabb az állapotom, mint amire gondoltok. A sok év porig alázása kitört rajtam, egy robbanás előtt álló vulkánnak érzem magam. Most is itt rohadok egy sötét szobában, 160-as pulzussal és hideg verítékben vergődve. Egyedül ebből nem tudok kimászni.

Aki a krvákat ajánlotta, annak megköszönöm az ötletet, de a nőket mint ellenségeket tartom számon. Ha egy mód van rá, akkor elkerülöm az összeset, még a boltban is ha nő a pénztáros, inkább nem megyek be vásárolni. Nem akarom hogy bealázzon, és én meg olyat tegyek, amiből ügy lesz.

Nekem maga a megtestesült gonoszság az maga a női nem.

Milyen érzés az a "süt a nap"? Első ránézésre reménytelen, elképzelhetetlen. Még ha íg is tennék, elég eljutnom az első tükörig. Amelyik test ilyen undort keltett, az leginkább tűzbe kellene dobni. Gyakorlatilag csak a levegőt, a vizet és az élelmiszert, az energiaforrásokat veszem el mások elől. Még ezeket is sajnálom magamtól.

Értem én hogy mit mondasz, ezt egy átlagos ember biztos meg is tudná lépni, de én erre képtelen vagyok. Túl sokáig voltam benne ebben a terrorban, egy közeli ismerősöm azt mondta, hogy kizárt hogy lenne olyan személy aki ezt végigcsinálta volna. Ő már az első hónapban lelépett volna. Én nem vagyok egy önálló személyiség, az már eltűnt, leépült. Annyit látok és érzek, hogy nagyon súlyos az állapotom, ezt nem csak én mondom. Sajnos. Durván 20 év. Szerintem nem normális az az ember, aki 20 évig minden nap szenvedett. 20 évig minden nap eltűrte ezt az életet. Sosem volt nagy önbizalmam, ez lett kihasználva. Azt hittem, ha többet teszek, akkor jobb leszek. Ezt már annyira felpörgettem, hogy már mindent magamra vállaltam. Később már a belefektetett energia végett nem léptem ki. Most meg itt vagyok, de totálisan megsemmisültem, teljesen elfogyott a kraft, helyette egy végtelen harag és gyűlölet van. Ezt nem lehet lesöpörni egy egyszerű pozitív gondolattal. Minden sejtemet átjárja a múlt. Nem tudok szabadulni tőle. Ezzel kelek, fekszek. Az élet napos oldala? Az milyen? Amiről én tudok, az a jég, a hideg, a sötétség, az egó, az elutasítás, a hazugság, a másik kihasználása, a megalázás, a félelem. Gőzöm sincs miről beszélsz, azt sem tudom mi az a jó szó. Mi az a büszkeség.

Azt tudom, hogy bármit teszek az kevés, az sz*r. Bárki vagyok, az nulla, értéktelen. Amit őszintén akartam, arról bebizonyították hogy csak hazugság. Nekem a valóság az, hogy amire vágyok, az elérhetetlen délibáb, amit sosem fogok megkapni. Minél jobban tekerek, annál messzebb kerül minden, és annál nagyobbat esek a végén.

Megvallva az igazat, semmi kedvem az élethez. Ha lehetne, bármikor odaadnám az életem egy rászorulónak. Számomra egyáltalán nem jelent semmit.