Hogyan élitek/éltétek meg, hogy a barátnőiteket sorban eljegyzik, miközben ti évek óta várjátok?

Nekem is van tapasztalatom ebben, hátha még olvasod kedves kérdező. :)

Az exemmel 4-évig voltunk együtt. Mi már az elején megbeszéltünk mindent, lakás, esküvő, gyermekek.

Tehát, biztos voltam benne hogy megfogja kérni a kezem, hiszen ő maga mondta hogy ő is ezt akarja.

Olyan 2-év után kezdtem hianyolni a gyűrűt, habár nem volt tökéletes a kapcsolat amúgy. Az édesanyja konkrétan nem tudott elviselni, azért ez köztünk elég sok vitát generált, illetve sose állt mellém úgy igazán ha baj volt, csak ezt a kis gondot mindig elhesegettem.

Biztos én is hibás voltam valamiben, talán már egy idő után erőltettem is a dolgot, valahogy valamiért úgy éreztem, hogy megragadtunk, nem vagyok számára értékes, stb.

Amúgy majdnem a 4.év végén meg is kérte a kezem, örültem is, aztán mikor az anyjának bejelentette hogy eljegyzett, de így" anya neaggódj ez nem igazi eljegyzés csak egy gyűrű..." Akkor azt a bizonyos gyűrűt levettem, és szakítottam.

Ez volt a vége, abszolút kiábrándultam belőle, még csak nem is szenvedtem utána.

Nyilván akkor ő már akarta az egészet, azt gondolta én úgy se tudnék nélküle élni, hát na ja. :)

Na de, eltelt azóta már rengeteg idő és már tudom, hogy úgy se működött volna. Kierőszakolt lánykérés volt, nem voltunk egymásnak valóak és ennyi.

Utána rá 2-évig szingli voltam, sokat komolyodtam. 25-évesen ismertem meg a mostani férjem. :)

Ott is úgy kezdődött, hogy az elején megbeszéltünk mindent, viszont ez a kapcsolat egészen más volt. Totál kiegészítjük egymást, mindig mellettem áll, rengeteget beszélgetünk, nincsenek titkai előttem. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy megfogja kérni a kezem, mert éreztem hogy őrülten szerelmes belém, szeret, becsül és velem képzel el mindent.

1-év után kérte meg a kezem, a születésnapomon. :)

Akkora még csak féléve éltünk együtt, tehát azt is megbeszéltük hogy egy kicsit azért várunk az esküvővel. Az eljegyzéstől szamítva 1-év után házasodtunk össze. Az esküvőnk borzalmas volt, de a házasságunk cserébe csodás! :) 6-éve vagyunk házasok, és babát tervezünk épp.

Ez az én tapasztalatom, nem tudom, hátha kitudsz venni belőle valamilyen tanulságot.:)

#43 Amikor olvastam az "ez csak egy gyűrű" sztorit, majdnem lefordultam a székről! Respect, hogy egyből kapcsoltál. Sok boldogságot kívánok nektek a férjeddel! :)

Engem több, mint 5 évig hitegettek. Tovább maradtam sajnos a kelleténél. Nagyon fájt rájönni, hogy lehet tényleg akar házasságot és családot az exem, csak nem velem. És mikor ezt ő megerősítette a végén, hogy igazából sosem volt meg benne a szándék, hogy elvegyen, akkor dobtam egy hátast. 30 évesen úgy éreztem, hogy lehet bennem van a hiba, biztos én csináltam valamit rosszul, egyszerűen nem vagyok alkalmas arra, hogy bárki is jövőt építsen velem. Pedig tényleg soha nem erőltettem, nem mutogattam neki gyűrűket,meg hogy "nézd, xy-t is eljegyezték!". Úgy gondoltam, hogy majd ő lépni fog, féltem, hogy esetleg elűzöm. Pedig ez az én életem is, nekem is vannak vágyaim.

De azóta sok minden változott, a pszichológus is segített rendbe tenni a dolgokat. És aztán megismertem a mostani páromat, akivel bármikor, a legnagyobb természetességgel lehet ezekről a dolgokról beszélgetni. Ugyanazokat a dolgokat szeretnénk mindketten a jövőben, és eszerint haladunk tudatosan. :) Még nem kért ugyan meg,de érzem és tudom, hogy egyszer az is eljön. Nagyon egyenes, mindenben mellettem áll. Biztos vagyok benne, hogy ő sosem vetítene.

A velem egykorú barátnőim közül csak egy kelt még el, úgyhogy ezen a téren sosem éreztem nyomást. Inkább az zavart korábban, hogy máshol 1-2 év alatt megvolt az eljegyzés/ esküvő, én meg fél évtized után is csak várok, és őrlődtem, hogy mit csinálok rosszul, máshol miért megy ez olyan simán? De már ez a múlté :)