Ez a hozzáállás az anyagiakkal kapcsolatban csak nekem furcsa és következetlen?

Sajnos a várandósság pont az a dolog, amit nem lehet átadni a párunknak/férjünknek, pedig én nőként nagyon szívesen megtenném.

Nő vagyok, két műszaki diplomám van, mérnökként dolgoztam vezető beosztásban. Mivel fokozottan fertőzésveszélyes környezetben tettem mindezt, amint bejelentettem a "nagy hírt" a cégnél, azonnal más munkakörbe helyeztek (persze a fizetésem ugyanaz maradt), másik telephelyre. Az életem teljesen felborult a megszokotthoz képest. Tudtam, hogy így lesz és azt is tudom, hogy 2-4-6 évig nem tudják üresen tartani a helyemet, vagyis nem számítok arra, hogy vissza fognak venni ugyanabba a munkakörbe.

Mérnök párként ketten azért elég sokat betettünk a közös, családi kasszába. Aztán az én karrierem be lett áldozva a családalapítás oltárán, ami persze így természetes, hisz nem is lehetne máshogy. Utáltam a második, kamu munkaköröm és nagyon nehezen viseltem a terhességemet is (vizesedés, reggeli rosszullét, állandó hányás, a végén már vérnyomás ingadozás, iszonyatos lábfájás, álmatlanság, stb.), aztán a szülés sem volt egy leányálom. Kb. egy hónapja voltunk itthon már a picivel, amikor egy este elgurult a gyógyszerem és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól... A lelki fájdalomtól. Vissza akartam kapni az életemet. Vagyis utólag már tudom, hogy szülés utáni depresszióval küzdöttem, de ez akkor nem volt egyértelmű. 24 órában ápolom, nevelem, gondozom, tanítom, "életben tartom" a gyerekünket. A KÖZÖS gyerekünket. Az a férfi, aki felmeri emlegetni egy ilyen helyzetben, hogy én kevesebbet teszek a kasszába, az számomra nem férfi! Nem valami furcsa hóbort miatt van ez így, hanem a közös gyerekünk miatt, akit mindketten szerettünk volna és vállaltuk a vele járó lemondásokat.

Szerinted nekem jól esik az egykori fizetésem kevesebb mint felét a számlámon látni minden hónapban? Egyértelműen nem élünk olyan életszínvonalon, mint a babánk előtt, de tudod mit? Egy pillanatig sem cserélném el a családomat a nagyobb fizetésre.

Megjegyzem amikor még ismerkedtünk, akkor igen. Elvárás volt, hogy hozzám hasonlóan keressen a leendő párom, teljesen mindegy, hogy mivel/miben. A gyes időszaka átmeneti. Az viszont, hogy valakinek nincs életképes szakmája és sosem tudnánk családként fennmaradni az én gyedem/gyesem mellett nem túl kecsegtető. (Hiszen akkor hogyan vállalunk gyereket valaha is?) Arról nem is beszélve, hogy igen. Nem azért tanultam és küzdöttem annyit, hogy utána én tartsak el valakit. Gondolom ezt az állandó jellegre, mert bizony bármilyen hihetetlen is, ha a párom kiesne a munkából néhány hónapra, zokszó nélkül megtenném. Ugyanezt tartanám normálisnak férfi szemszögből is.

Szerintem előny, ha két ember hasonlóan keres. De ha szeretik egymást, akkor nem okozhat problémát, ha az idők során változik a helyzet átmenetileg.