Miért olyan nehéz az együttélés? Miként ne legyek idealista és próbáljam meg elfogadni azt, hogy semmi sem tökéletes?

Három és fél éve élek párkapcsolatban, melybe egy szakítás után szinte rögtön beleugrottam. Tudom, nem ez volt a jó megoldás, de szeretetre és törődésre volt szükségem (remélem vannak akik megértik ezt)! A mostani kapcsolatom 3 hónappal ezelőttig távkapcsolat volt, amit nagyon nehezen éltem meg (volt, hogy 9 hónapig nem is találkoztunk). Igazából nem is értem miért maradtunk együtt rengeteg szenvedés, veszekedés volt benne. A távkapcsolat utolsó idejében szinte már csak veszekedtünk, aztán sírtunk, hogy mennyire szeretjük egymást hagyjuk abba a veszekedést. Végül pár hónapja hazaköltözött a párom, és egyből összeköltöztünk. Én előtte soha nem éltem együtt senkivel, ahhoz voltam szokva, hogy meg van a saját kis nyugalmam az életem a kis hülye szokásaim. Az együttélés borzalmasan megy, teljesen kivagyok. Nem vagyok ura az életemnek, ráadásul a családban is történtek tragikus események. Pár éve még egy életvidám ember voltam, most viszont teljes depresszióban szenvedek, későig dolgozom és soha nincs vége semminek. Elhanyagoltam a barátaim és rettentően egyedül érzem magam, közben viszont nem szeretnék emberek közé menni. Szeretnék ebből az egészből kikeveredni, de mindenhol csak a kötelezettségeket látom, azt hogy még mit nem csináltam meg, mit csinálta rosszul. Mintha nem is élném az életem csak léteznék és ennyi. Talán szakemberre lenne szükségem, de kicsit gyengeségnek érezném. Mások ezt nem veszik észre (kivéve a páromat), hogy mi zajlik bennem, igyekszem mindig a vidám oldalamat mutatni. Igazából nem tudom miért írtam ide, talán csak kiakadtam írni valamit magamból. A gondolatok kavarognak, és már nem tudom mi az amit én igazán akarok és szeretnék az élettől. A bezáródó ajtók után nem látom a kinyíló ajtókat. Azt mondják fiatal vagyok még csak most leszek 27 előttem az élet. Hát nem tudom, csak azt tudom, hogy sokáig ez így nem mehet.