Mennyire normális, hogy 31 évesen eljutottam erre a pontra?

Az a helyzet, hogy most jutottam el arra a pontra, hogy a legnagyobb boldogságot és megnyugvást az egyedüllét jelenti számomra. Sosem hittem volna, mert évekkel ezelőtt még szomorkodtam, hogy magam vagyok pl ünnepekkor, de most már azt érzem, hogy senkivel ne kelljen együtt töltenem az ünnepeket. Arra vágyom, hogy főzzek valami finomat, süssek egy klassz sütit magamnak, feldíszítsem a kis fámat és megnézzek egy jó filmet, vagy elmenjek sétálni a kutyusommal.

Valahogy nem tudom már elképzelni, hogy valakihez alkalmazkodni kelljen, már nem megy, nem akarok több energiát adni magamból.

Más is van ezzel így?