Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Mennyire normális, hogy 31 évesen eljutottam erre a pontra?
Az a helyzet, hogy most jutottam el arra a pontra, hogy a legnagyobb boldogságot és megnyugvást az egyedüllét jelenti számomra. Sosem hittem volna, mert évekkel ezelőtt még szomorkodtam, hogy magam vagyok pl ünnepekkor, de most már azt érzem, hogy senkivel ne kelljen együtt töltenem az ünnepeket. Arra vágyom, hogy főzzek valami finomat, süssek egy klassz sütit magamnak, feldíszítsem a kis fámat és megnézzek egy jó filmet, vagy elmenjek sétálni a kutyusommal.
Valahogy nem tudom már elképzelni, hogy valakihez alkalmazkodni kelljen, már nem megy, nem akarok több energiát adni magamból.
Más is van ezzel így?
válasza: válasza:De miért kell mindenkinek a párkapcsolatra kihegyeznie a kérdést? Az hogy a kerdezonek se egy testvér se egy szülő nincs,aki karácsonykor ránézzzen és azt mondja hogy boldog karácsonyt,az igenis szomorú és nem normális dolog hiába pontoztok le..
2#
válasza: válasza: válasza: válasza:Semmi gond nincs ezzel, sokan örülnének, ha egyedül is ilyen békességre lelhetnének és nem a kapcsolatokat hajkurásznák folyton. Csak minden új nehéz. Nyilván egy olyan embernek, aki évekig kapcsolatban volt, annak jó ideig hiányozni fog egy társ maga mellől és újra be kell rendezkednie a szingli életre. Ez eltart egy ideig, kinek több, kinek kevesebb. Aki viszont ebben megtanulja szeretni a nyugalmat és hogy nem kell senkihez sem alkalmazkodnia, annak meg az a nehéz, ha utána mégis megismer valakit, aki a mindennapjai részévé válik.
Nincsen ezzel semmi gond. Én ezzel úgy vagyok, hogy nem kell görcsösen párt keresni, tök jó boldognak és pozitívnak lenni, viszont ha adódik egy lehetőség és megismerunk valakit, akivel potenciálisan passzolunk, akkor ki kell nyitni számára és számunkra azt a bizonyos kaput és nem szabad eltolni magunktól azért, mert most túl jól vagyunk egyedül. Ezzel természetesen nem kell egyetérteni, ez csak egy vélemény. Az én véleményem.:)
Köszönöm szépen mindenkinek a válaszokat.
Egy szülőm még él, testvérem is van, csak nagyon messze élnek tőlem. És igen, úgy érzem, hogy nekik megvan a saját életük, persze ez nem zárja ki, h ünnepekkor találkozzunk, de a legintimebb részét az ünnepnek nincs kivel megosztani, illetve úgy érzem, hogy inkább egyedül tölteném, mint valakivel, akivel nem értjük meg egymást.
A kérdés pedig valóban a korom miatt merült fel, mert papíron ez még nagyon fiatal, bár sokkal öregebbnek érzem magamat. És ami a legfontosabb, hogy már nem akarok alkalmazkodni. Lehet, hogy ez amiatt alakult ki, mert olyan párkapcsolataim voltak, ahol a másik fél állandó figyelmet igényelt tőlem (kapcsolódási problémák, torz anya-fia kapcsolat miatt), vagy kontrollálni próbált folyamatosan. És ebbe fáradtam el. Azt hiszem, hogy nekem ez csak olyan emberrel működne, aki tiszteletben tudja tartani, hogy én nekem kell néha a 3 lépés távolság, mert máskülönben mefojtva érzem magamat. Ez viszont az idővel csak rosszabb lesz, mármint még kevésbé lesz készségem az alkalmazkodásra.
válasza:Most nemrég én is ezt éreztem.
Igaz nekem nem csak kutya van, hanem egy lányom is.
Nekem volt párom meghalt pl.
Családom nem teljesen normális...persze anyám meg papám jönni fog 25.-én. 27.-án meg szerencsére baratokkal leszek.
26.-án ha jó idő lesz motorozom egyet.
Szenteste lányommal leszek csak..
Ez volt tavaly is és idén is ezt terveztem.
32
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!