Folyton az ordibálás megy nálunk. Jobb pillanatainkban szeretjük egymást, de nagyon hamar elszabadul a pokol. Mi a teendő?

"De egyébként meg annyira szeretjük egymást, hogy alapjában véve a tökéletes, szerető házastársat is mintázhatnák rólunk."

Nem vagytok azok 18-as.

Sokat gondolkodtam a hozzászólásokon. Érdekes, mennyire egymástól eltérő világokban élnek az emberek. Én személy szerint - ahogy korábban is említettem - semmi rendkívülit nem látok a kérdező párkapcsolatában.

Vannak helyzetek, amikor két ember elbeszél egymás mellett, mert mindkettőnek van némi igaza. A kérdező nem érti, miért ne cseréljék ki az egész ágyat, ha egyszer ugyanannyiba kerülne, és így az egész ágy új lenne ugyanannyiból. A pasija nem érti, mi a faxnak kellene neki csomót cipekedni, ha egyszer meg lehetne úszni csak a matrac kicserélésével. Mindkét pont érthető. A probléma csak azzal van, hogy mindketten beleragadnak a saját igazukba, és azt akarják, hogy a másik fogja már fel végre az ő érveiket, ami végül így egyik oldalról sem történik meg.

Ehhez jön hozzá, hogy lobbanékony természet mindkettejük. Ez sem ördögtől való dolog, van ilyen. Amikor mindketten hajtogatják a magukét, mindketten azt érzik, hogy a másik nem akarja meghallani, amit mondanak, és ezért elmondják hangosabban... és még hangosabban. Aztán egyszer ez tehetetlenségbe csap át, aztán dühbe, mert olyan az egész mintha a partner szándékosan nem hallaná meg, amit mond a másik.

Ennek semmi köze ahhoz, hogy szereted-e a párodat. Ez a düh a pillanatnak szól, nem a személynek. Én vesztem már össze a feleségemmel úgy, hogy én egy tál ételt vágtam földhöz, ő meg úgy vágta be a konyhaszekrény ajtaját, hogy kitört az üveg belőle, és mindeközben - bármilyen hihetetlen - egy rossz gondolatunk nem támadt egymásról. Konkrétan ott álltunk az üvegcserepek felett, és röhögni kezdtünk. Én elmentem lapátért, ő seprűért, és miután így kiadtuk a feszkót, meg is beszéltünk mindent. 18 éve együtt vagyunk, és nagyon jó a kapcsolatunk. Abból, hogy időnként felcsap az indulat, önmagában nem kell messzemenő következtetéseket leszűrni.

Azzal sem értek egyet, hogy két dudás lennének egy csárdában, és emiatt biztosan ne is lenne közös jövőjük. Valószínűleg csendesebben rendeznék a problémáikat, ha az egyikük türelmesebb lenne, de ez azt is jelentené, hogy a türelmesebb illetőnek sokat kellene tűrnie, ami fenntarthatatlan. Előbb-utóbb betelik nála a pohár. Amikor mindketten ilyen pöröly típusúak, akkor mindkelyüknek ugyanannyira fáj, és mindketten ki is adják magukból. Transzparensebb, és kiegyensúlyozottabb a felállás.

Az ivásban sem látok semmi rendkívülit. Igaz, jó ideje egyáltalán nem iszom, de 30 éves korom előtt én is szerettem bulizni. Nem ritkán előfordult, hogy egy haveri sörözés, vagy céges buli kemény felesezésbe torkollott. Ettől nem voltam alkoholista, nem ment az ivás semminek a rovására, csak egyszerűen egy gyakori kikapcsolódásom volt, ennyi.

Ettől még ezen a felálláson változtazni kell, mert az ilyen veszekedésekben szép lassan kiég az ember. Hosszú távon nem lehet csinálni, mert előbb-utóbb valamelyikőtök, vagy mindkettőtök érzelmileg elfárad, és vagy elkezd kényszerből alkalmazkodni (leszarom, leviszem az ágyat, nem akarok ezen is veszekedni), vagy épp ellenkezőleg: előítéletből a legkisebb ingerre is az atombombát dobja le (tudtam, hogy ezzel jössz! Hát tudod, mit? Dugd fel magadnak az ágyadat, engem nem érdekel). Mindkettő szög a kapcsolat koporsójában.

Szóval a tapasztalatom az, hogy lehet ezen a problémán segíteni, és csökkenteni a balhék számát jobb önismerettel, fejlettebb empátiával és kommunikációval. A nehéz az, hogy a helyes sorrend is a fenti, nem lehet kommunikációs praktikákkal megúszni, ahogy általában szeretnék az emberek.

És ennek eszközei: pszichológus, coach, tréning, könyvek, gyakorlás.

Tehát mind a ketten kulturálatlan, üvöltöző tahók vagytok. Oké...

Volt ilyen ismerősöm... VOLT, mert ignoráltam. Normális embereknek nincs szükségük egy ilyen, minden szron ordibálni kezdőre mint ti vagytok.

"Tehát mind a ketten kulturálatlan, üvöltöző tahók vagytok. Oké..."

Ha megpróbálod független szemmel vévigolvasni az eddigi írományokat, ki tűnne itt a legnagyobb tahónak? Na? :)

27-es, pedig de. Tahók. Szerinted ki kíváncsi a lakókörnyezetükben az üvöltözésükre? A szüleim is ilyenek voltak. Utáltam a sipítozásukban felnőni. Se aludni, se tanulni nem lehetett. Ha rájuk jött az 5 perc, se csend nem volt, se nyugalom. Nem csak nekem. Senkinek az utcában.

A kerdezőék kb hasonló kaliber. Remélem egyszer valaki felvilágosítja őket, hogyha óbégatnak, lesznek következmenyei.