Tudom, hogy van kivetni való bennem, hogy sok sok dolgot helyre kellene hoznom az életembe, de miért, miért és miért ennyire felszínesek a nők?

Szóval ha az ember belepusztul a magányba, és közzé teszi. Az már sajnáltatás. Értem, végül is reális gondolkodás. Ja csak nekem nem.

Tudom, hogy unalmas vagyok, de 30 évem alatt ebbe nőttem bele. És nem tudom milyen az, hogy normális párkapcsolat.

De már nem is hiszek benne. És tudom, hogy nem is tudnék mit adni egy kapcsolatba.

És igaz, barátként se tudnék szinte semmit se adni.

Mert nem tudom mi az, hogy "barátság". Mivel nekem ilyenbe nem volt részem igazán soha.

Kár, hogy nem születhettem valami menőbbnek, akkor talán még én is lehettem volna érdekes, értékes ember.

Életem során egyetlen egy olyan emberről tudok, aki szerelmes volt belém. Vagy is igazából csak később tudtam meg.

Templomba járó ember voltam. Mivel gyerekként majdnem meghaltam, anyum isten hívő lett, mikor végül is túl éltem a dolgokat.

Majd 11-12 éves koromba, keresztanyámnak hála, aki rám erőszakoltatta a dolgot, el kellett kezdenem járni.

Ministráltam és felolvastam.

21-22 éves koromba, anyum elhunyt. Akkor pár hónapra rá jöttem össze életem első barátnőjével, aki 14-15 éves volt, én volt 21-22. Másfél hónapig voltunk együtt.

Mivel ők is templomba járó emberek voltak, így az anyukája szeretett engem, annyi kérése volt, hogy ne menjen a tanulás rovására a kapcsolatunk.

Na most kicsit nehéz lett volna, mivel amúgy mindenki óva intett, hogy nagyon váltogatja a pasijait. Nem feküdt le senkivel, csak sűrűn váltotta. Velem se feküdt le. Másfél hónapig voltunk együtt.

Na az ő kissé sérült (azt hiszem kismértékben aspergeres(?) nővére volt szerelmes belém).

Ezt sokkal később tudtam meg, mikor találkoztam a lánnyal, meg az anyukájával. Akkor mesélték.

Tudom, hogy egy mérhetetlenül bunkó leszek ezzel, de nem hiába választottam a húgát. Sajnos a lány nem jött be. Nem csúnya, csak nem volt az esetem.

Illetve félő, hogy mivel nem teljesen voltam istenhívő, így rám nem nagyon hatott, hogy házasságig ne legyen szex, félek, hogy tőle nem kaptam volna meg, amire vágytam volna.

Ne sipákoljál már utolsó. Komolyan, annyira gáz. Eleve mit nem értesz azon, hogy ismert az anyukája és elfogadott? Amúgy meg semmi nem volt köztünk. Semmi komolyabb csókon kívül. Komolyan, annyira szánalmas, mikor más akarja megmondani, hogy ki kivel illik össze.

Ezért megy tönkre ma sok normális kapcsolat, mert mindenki sipákol, meg azt lesi, hogy hol árthat.

És sokan hagyják is magukat befolyásolni.

Nem tetszik, menjél tovább.

Nem tudom, hogy egyesek hogy nem szégyellik magukat, hogy egy kis boldogságot is képesek sajnálni más emberektől. Soha nem volt addig senkim.

Elvesztettem az édesanyámat, 4 hónappal azelőtt, hogy összejöttünk volna. Pont a főiskolai képzésem (ami két éves volt, mivel csak felsőfokú volt), utolsó félévi vizsgáim előtt egy nappal halt meg.

Oda is úgy mentem be vizsgázni, hogy szarrá bőgtem a fejem mindenki előtt. Marha jó volt úgy menni, hogy előtte való nap kaptuk a hírt, hogy anyum meghalt.

Nekem az anyámon kívül senkim nem volt, aki csak egy másodpercig is normálisan támogatott volna az életbe.

Mivel kiskoromba, születésemkor majdnem meghaltam, illetve később is túl sokat betegeskedtem, anyum foglalkozott velem a legtöbbet. Illetve nekem sokkal több dolgot elnéztek, mint a két bátyámnak valaha.

Ezért rohadtul utálatosak voltak velem mindig is.

Olyan szinten, hogy az idősebbik bátyám ha tehette, simán ütlegelt, olyan dolgokért, amiért senki nem bántaná a tesóját. Nem tagadom le, nem vagyok okos ember. Keveset tudok nagyon sok dologról.

Ő meg képes volt azért ütlegelni, mert valamire nem tudtam 3 másodperc alatt válaszolni.

Apum soha nem volt igazi apa. Soha nem játszottunk, soha nem ült le velem beszélgetni. Ő maximum csak megvett minden baromságot, de attól még nem lesz szeretet.

Barátaim se lettek, pont evégett a "butább vagyok az átlagtól" dolog végett.

Komolyan, időnként nem tudom megérteni az embereket, hogy a többségnek miért fáj az, hogy az ember szeretne szeretve lenni? Hogy szeretne egy csöppnyi szeretetet kapni valakitől?

Miért nem lehet megérteni, hogy nem mindenkinek megy az ismerkedés, és nem mindenki olyan menő, nagyszájú, hogy eladja magát egy nőnek?

És továbbá, még mindig nem is volt vele semmi. De ha lett volna, se lenne köze hozzá senkinek sem.

Két ember magánügye.

Én nem sajnálnám annyira a mai fiatalokat, hogy mi lesz így velük. Elég sok baromságot csinálnak ők maguk. Nem kellek én hozzá.