Havi 300+ ezer forintot keresek kétkezi munkával (építőipar) mégis lenéznek a nők a munkám miatt?

Előítéletek. Mert aki ott dolgozik az "csak is iszákos, bunkó és nők után füttyögő svájcisapkás paréj lehet".

Meg vannak az önjelölt #1-féle hazudozók akik "0 munkával millióat keresek"-et hazudnak be és így tűnsz te rosszabbnak itt.

De figyi, ha elkezdenénk beszélgetni, csak kiderülne, hogy nem vagy proli.

Pl. itt van az írásképed. Vesszőket rendszeresen kihagysz, annyira nem vagy könyvmoly, mint én, de tanult vagy, mert helyesírási hibáid nincsenek, és szépen fogalmazol. Ha csak ennyit beszélsz egy randin, már tudom, hogy nem az vagy, aki itt lent üvöltözik az építkezésen, hogy "b+, hol van a Jóska, bszom szájbaaa??"

Nem tudom eddig milyen idióta pitsákkal találkoztál! Aki emiatt dob... -.-

Nem értem mi gond lenne ezzel a munkával. Mondom ezt nőként!

Ebben a kérdésben két sztereotípia jelenik meg:

1) Sokat keresek, tehát jónak kéne lennem a nők körében.

2) Kétkezi munkás vagyok, tehát lenéznek.

Annyira érdekesek ezek, mert én pont fordítva élem meg ezeket. Nő vagyok, és még évekkel ezelőtt beleszerettem egy szerintem eszméletlenül jó pasiba. Nagyon jó személyisége van, okos, érzelmes. Csak sajnos én nem voltam az esete. De nagyon sokáig nem tudtam elfelejteni őt, teljesen oda és vissza voltam érte. Mindig is jól élt, de néhány éve valahogy ez jobban kiütközött: legújabb bmw, luxus ház, a legújabb iphone, spontán nyaralások, stb. És nálam itt ment el a dolog: rájöttem, hogy engem a gazdagságából eredő kényelmi szintje, a folytonos nyafogása kikészítene. Én nagyon szeretek sétálni, ő meg ki nem szállna a kocsijából, de közben meg panaszkodik a dugóra. És még sorolhatnám (a legnagyobb húzása az volt, amikor kiderült, hogy teljesen lenéz, mert nincs okostelefonom). Tehát én azt várom el egy férfitól, hogy legyen rendes munkája, keressen annyit, hogy ő abból egy hónapban meg tudjon élni, és szeressen élni, ne nyafogjon feleslegesen - inkább nevessen. :)

A kétkezi munkásokat illetően: doktori fokozattal rendelkező nő vagyok, a fentebb írt férfi is az, egy szakmánk is van. Az ő társaságában mégsem érzem jól magam, nem szeretek vele beszélgetni, folyton csapong, ha én mesélek, úgy érzem, hogy nem is figyel. Ezzel szemben néhány hónapja a lakásomat festő szobafestővel könnyedén szóba elegyedtem, nem zavart a társasága, és nagyon értelmesen tudott beszélgetni. Tehát nem a diploma teszi az embert, nem attól tud valaki jól kommunikálni a másikkal. Szerintem mindenki úgy van vele, hogy ha úgy érzi: nem figyelnek rá, akkor kevesebbet beszél, aztán bezárkózik teljesen. Ez lehet a kulcs: mindig figyeljünk a másikra. :)

Bocsánat, hogy egy novella kerekedett belőle, de bízom benne, hogy Kérdező, a példámból, a leírtakból tudsz hasznosítani valamit, és láthatod, hogy vannak olyan lányok, akik másként látják a világot.