Képtelen vagyok feldolgozni. Mit tegyek?

A volt férjem több mint két éve hagyott el minket az akkor 2 éves gyerekünkkel. Azóta ő éli az életét, utazik, szárnyal a karrierje, ezért a gyereket sosem viszi el hétvégékre, mert mindig dolgoznia kell, vagy elutazik, csak max 1-1 délelőtt, délutánra találkoznak.

Bár gyerektartást fizet, mivel albérletben lakunk Budpaesten, nagyon nehezen jövünk ki, így én még itthonról, éjszakánként is dolgozom a főállás, a gyerek és minden mellett. Szinte soha nem jutok el itthonról, örülök, ha a plusz munkák idejére meg tudom oldani a gyerekvigyázást, arra már nem jut, hogy néha kicsit kikapcsolódjak. A barátaim teljesen lemorzsolódtak, mert sosem érek rá, vagy vállalhatatlanul fáradt vagyok. Lényegében semmi nincs az életemben a gyereken és a rengeteg munkán kívül, fáradt vagyok, meggyötört és mérhetetlenül magányos. És nem látok lehetséges kiutat ebből: nincs se lehetőségem, se időm ismerkedni, kiakpcsolni. A gyerek persze az apjának mindig örül, alig várja, hogy találkozzanak, vele az élet móka és kacagás, folyton sír, hogy vele akar lenni, én meg hiába szakadok meg, hogy a szabadidőmben is vele foglalkozzak, neki csináljak programot, boldoggá tegyem, csak az apja kell neki.

Múlt héten beközölte az exem, hogy most már egy ideje komoly kapcsolatban él valakivel, és lassan bemutatná a fiúnknak. És mintha valami utolsó csepp lett volna, eddig tartottam magam, erős voltam, de most mint egy gát, felszakadt minden, és állandóan zokogok, rámtört még jobban a magányom, az egész kilátástalan élet, amit 29 évesen élek, és képtelen vagyok ezt az egészet feldolgozni.

Félek, hogy teljesen elnyel ez az állapot és nem tudok belőle kijönni. Egyszer már felálltam a padlóról és kialakítottam az életünket, pedig iszonyat nehéz volt, és most hirteln megint úgy érzem magam.

Igazából nem is tudom, miért tettem fel ezt a kérdést, jól esett legalább leírni is, de jól esne néhány bátorító szó, vagy olyannak a tapasztalatai akik túlmentek ezen, és még boldogok lettek valaha az életben. Köszönöm