Mit szólnál hozzá, ha ezt mondaná a barátod/férjed, kiábrándulnál belőle?

Kérdező, ez pusztán szájkarate a részedről. Addig játszanád a hőst amíg el nem kapnak és nem próbálnak meg megerőszakolni a -többségében férfi- katonák.

Szép dolog elképzelni amint nemesen kiállsz a honért, a nap felé fordítod az arcod és a szél a hajadba túr.

A valóságot egyetlen kérdéssel érzékeltetném: Biztos, hogy az az ok amiért kiállsz, érdemes arra hogy meghalj?

Mert ki is az ellenség? Polgárháború, amikor a nemzet fiai támadnak egymás ellen? Na, az egy mocskos dolog, abban ugye nem vennék részt. Meg annak nincs is értelme. Miért öljük egymást? Na, akkor nincs összetartás!

Idegen ellenség támadja meg az országot? Remek. Mi a cél? Hogy minél többen túléljék és a túlélők emberi bánásmódban részesüljenek? Vagy hogy hősiesen hulljunk mindannyian a nemzeti sírgödörbe?

Ez a túlzott hazafiasság nem volt mindig jellemző az emberiségre, a romantika korában lett divat. Addig a költők a szerelemről énekeltek. A háború a gazdagok sportja volt, a jobbágy vonakodva ment ha besorozták, mivel édesmindegy volt neki, hogy teszem azt, magyarul vagy németül zsákmányolta ki az uraság. Ő ugyanúgy élt a kunyhóban, dolgozott, élt és meghalt. A nemzeti hovatartozását az anyanyelve fejezte ki, meg talán a darab föld ahova temették.

Mi is így vagyunk vele. A hazánkban sokszor élhetetlen a helyzet, más ország meg befogad, támogat, lehetőséget ad. Én itthon maradtam, épp eleget éltem már külföldön, fáradt vagyok, maradok. És megértem azt is aki marad, azt is aki megy.

De nem azzal szeretem a hazámat, hogy teátrálisan kiállok a képzelt ellenség ellen vagdalkozni és valamiféle szuperman hősiességet várok el a pasimtól. Hanem mondjuk azzal szeretem a hazámat hogy az összes külföldi ismerősömben pozitív hatást keltettem és miattam a magyarokról jókat gondolnak. Azzal hogy megpróbálok jó ember lenni, nem csalni, nem simliskedni,nem kimagyarázni az apró aljasságokat, hanem gerinces formában élni, létezni. Azzal szeretem a hazámat, hogy nem szennyezem hanem ápolom a környezetemet.

De nem fogom a vérem ontani a politikáért. Főleg a családomét nem.

Az én szememben ez természetes. Ha itt háború törne ki, én is azonnal lelépnék. És persze ha lenne férjem és gyerekem, akkor őket is vinném. Nem szeretem a túlzott hungarizmust, én nem tudok azonosulni ezekkel a nagy eszmékkel, így egy férfitól sem várom ezt.

Amúgy voltál már szerelmes? Tényleg képes lennél úgymond büszkeségből arra buzdítani a párodat, hogy a halálba rohanjon, csak mert neked ciki, hogy ilyen "gyáva"? És te harcolnál? Mert a nőknek is lehet már. Te itt maradnál egy háborús országban?

Hagyd már a sok anti magyart...ha tehetnék itt a legtöbben egymást rugdosnák,szembe köpve a másikat.

Bennünk nincs semmi összetartás, se hazaszeretet( uhh de fogja egyesek szemét csípni ez a szó)

Nagyon sok zsidó származású magyar/német/lengyel stb ember szerette a hazát a második világháború idején. Kár, hogy ez a szeretet viszonzatlan maradt.

Aztán mi a helyzet egy polgárháborúval, forradalommal, amikor mindkét fél úgy érzi hogy a hazáját szolgálja?

Van ami felülírja a hazaszeretetet, ez pedig az amikor a hazádat olyan politikai erők irányítják amik szembe mennek a saját értékrendeddel.

Nem fogok ölni senki kedvéért, és nem fogom feláldozni a családomat senki kedvéért. Nem gyávaság elmenekülni és biztonságot keresni, hanem ésszerű lépés. A családom, a gyermekem az első.

Tudod, mi a gyávaság? Ölbe tett kézzel ülni amikor segíteni tudnál olyanoknak akik rászorulnak. A fotelből végignézni az arcpirító igazságtalanságokat. Ítélkezni mások felett anélkül, hogy ismernéd a történetüket. Otthonról elmélkedni azon, milyen bátor lennék én ha vészhelyzet lenne....