Hátralévő életemet szeretném egyedülálló, szűz agglegényként leélni. Szerintetek menni fog?

#30: Ez nem önámítás, valójában épp a tiédhez hasonló válaszok miatt írtam ki a kérdést. Egyszerűen lenyűgöző az emberi korlátoltság meg az, hogy attól, hogy valaki annyira tehetetlen félember, hogy el sem tudja képzelni az életét szex meg párkapcsolat nélkül, rögtön azt gondolja, hogy más sem. Én sosem értettem a téma körüli általános felhajtást és minél jobban ráláttam, hogy a legtöbb ember életében mennyire központi szerepet tölt be, illetve mennyi bonyodalmat okoz a kérdés, hogy mennyire sikeres a magánélete, egyre inkább úgy éreztem, hogy jobb lesz nekem ebből az egészből kimaradni. Annyi mindennel lehet foglalkozni, egyszerűen idő- és energiapocséklásnak tűnik azon aggódni, hogy kellek-e valakinek vagy sem. Ki nem $z@arja le? Közösségben viszont egyszerűen kikerülhetetlen a téma, amikor pedig elmondtam az álláspontomat, annyi ilyen hitetlenkedő meg kioktató reakciót kaptam, hogy biztos nem gondolom komolyan, meg ámítom magam, hogy kíváncsi lettem az itteni válaszok színezetére. (Illetve van bennem egy kis idealizmus is, hogy talán sikerül kicsit tágítanom pár ember perspektíváját, de azért sok reményt nem fűzök a dologhoz) Amúgy kellemesen csalódtam, meglepően sok az értelmes és/vagy szórakoztató válasz, oltogatást alig kaptam (bár sajnos néhányan félreértették és azt gondolták, sajnáltatni akarom magam)

A dugás is egy olyan kérdés, hogy biztos tud jó lenni, de annyi szociális baromság veszi körbe, ráadásul én az emberek megérintésével is eléggé hadilábon állok (ha van rá mód, inkább elkerülöm), szóval kell a fenének a sok macera, ha egyszer van kezem.

34: Még jogos is lenne az észrevételed, ha azután döntök így, hogy megpróbálok becsajozni és kudarcot vallok. De ahogy írtam, már általános alsó tagozatban taszított ez az egész párba rendeződési ösztön és igazából azóta sem értettem meg, hogy mi jó lenne abban, ha ilyen szinten egy másik emberhez kötném magam. Tény, hogy jelenleg nem sok esélyem lenne a legtöbb nőnél, de ez főleg azért van, mert sosem alakult ki bennem a késztetés, hogy megfeleljek a társadalmi férfiideálnak. Úgy élem ahogy nekem kényelmes, nem érdekel, ha sok nő szerint ciki a hosszú haj, a szandálzokni vagy hogy leülök az utolsó szabad székre, miközben a lányok az osztályomból állnak. Hogy mennyi esélyem lenne, ha törődnék az ilyen és egyéb baromságokkal, azt nem tudom, nem is érdekel, mert nem fog metörténni úgysem. És ezt nem tartom erénynek, csak egy döntésnek, amit meghoztam az életemben - bár az tényleg szomorú, hogy sokan képtelenek boldog kiegyensúlyozott életre egyedül, de ez sem annyira az ő hibájuk, mint a szocializálcióé. Szóval nem erényesebb vagyok náluk, csak szerencsésebb, hogy megúsztam az agymosást.

Köszi a véleményed #36, jó látni, hogy nem vagyok azért teljesen egyedül a hozzáállásommal. Eddig nem is tudtam, hogy a Buddhizmushoz cölibátus is tartozik.