Éltetek már át "villámcsapás-szerű" találkozást valakivel?

Nem, első látásra nem. Inkább villamcsapás-szerű felismerés volt... és tényleg úgy, mintha az áram rázott volna meg. A munka hozott össze minket, és jónéhány hónap után volt egy pont, már a "project" végefelé, amikor egyszer valami miatt hozzámért, én meg nem tudtam hova tenni a hirtelen görcsbe ugró gyomromat.

Aztán rájöttem, hogy nagyon meg fogom siratni, ha már nem dolgozunk együtt.

Így is lett.

Első látás, meg mintha mindig is ismertem volna, ilyen volt, de nálam ez nem villámcsapással járt, inkább olyan "hazaértem" érzéssel. Neten ismertem meg (nem társkereső, közös érdeklődési kör, csak barátságnak indult), barátokként is találkozunk először, és megkérdezte a vonatállomáson, megölelhet-e. Én annál az ölelésnél elvesztem. :) Teljesen természetes volt, azt éreztem: ennek így kell lennie, mintha mindig is így lett volna. Nem villámcsapás érzés volt, inkább a teljes bizonyosság.

...Fél évig játszottuk utána, hogy barátok vagyunk, főleg, hogy a világ másik végén élt, ő inkább csajozott helyben, mi meg nem találkoztunk újra. Aztán munka miatt felköltözött a mi városunkba. Első este a fenti érzés megint, kölcsönösen, második este már úgy találkoztunk, mint az évezredes barátok, már nem volt ciki az ölelés köszönésnél, természetes volt, hogy egymáshoz értünk, harmadik este megcsókolt, azóta együtt vagyunk. :)

25N

Örülök, hogy többen írták, hogy inkább felismerésként, bizonyosságként élték meg... én is.

A férfit ismertem már egy ideje, de amikor először kettesben voltunk, akkor volt ilyen érzésem, hogy én őt akarom, és ebben egészen biztos vagyok! Jó döntés volt! :)

Tegnap történt.

Erre nem számítottam.

Ha valakit érdekel megírom.

Igen, és nem jártam vele jól, nagyon sokat szenvedtem miatta.

Egy kórházban találkoztunk, már az első pillanatban furcsa szimpátiát éreztem iránta. Leginkább kínzó kíváncsiságként tudnám leírni, amolyan "meg kell ismernem, mindent tudni akarok róla" érzés. Egyik nap leültünk beszélgetni (akkor először), nagyon kellemes társaság volt, de tudtam, hogy akkor látom utoljára, hiszen ő másnap hazament, én meg amúgy is másik osztályra kerültem. A következő nap nagyon rosszul lettem (a betegségem miatt), egész nap hányingerem volt, és egyik alkalommal, amikor kijöttem a mosdóból, ott állt előttem ő. A hazamenetele előtti utolsó simításokat beszélte meg az orvosával, és egyetlen véletlen pillanaton múlott, hogy pont akkor ő is én is ott voltunk. Na abban a pillanatban tudtam, hogy nincs visszaút, beleestem. Sosem felejtem el azt az érzést. A rosszullétem persze azonnal elmúlt, a töméntelen szerelmen kívül semmit nem éreztem abban a két percben.

Nem sokkal később megkerestem, eleinte minden jól ment, napi szinten írtunk egymásnak, néha találkoztunk, de aztán egyre kevesebbet beszéltünk, ma már jó ha két-három havonta egyszer ír. Majdnem egy évig kitartott a szerelmem, amit ő sosem tudott meg, talán nem is fog már, ahogy azt sem, hogy ezalatt az idő alatt milyen depressziós lettem emiatt. Eddigi életem legrosszabb időszaka volt.

L/21