Voltál már igazán magányos?

Voltam és most pont olyan kedvemben vagyok, hogy rám tört ez a sz@r érzés, úgyhogy jövök is ide panaszkodni. Már nem vagyok magányos, de ha az lennék, már biztos, hogy nem élnék. Nálam két évig tartott ez az állapot. Az elején még jól viseltem, mert sokat dolgoztam és egyetemre jártam, ezért alig voltam otthon a szobám magányában, bezárva. Viszont amikor véget ért a suli, ki kellett hagynom egy évet, mert nem jelentkeztem sehova, elmentem dolgozni, amivel szintén sok idő elment. De amikor otthon voltam, azt az időt üresnek éreztem és kezdtem megijedni attól, hogy csak abból áll az életem, hogy eszek, iszok, elvégzem a dolgom, dolgozok, majd hazamegyek kockulni egy hülye szerepjátékkal és másnap kezdődött az egész elölről. Amikor megszűnt a munkahelyem, nem találtam másikat és hónapokig itthon ültem. Kezdetben tanultam sokat, ez mérsékelte a dolgot, de utána, ahogy kitavaszodott, elkezdett zavarni, hogy mindig otthon ülök és állandó mehetnékem lett. Találtam is partnert hozzá, aki ma már magasról sz@rik a fejemre, de legalább pár hónapig heti egy alkalommal tudtam vele találkozni, már az is nagyon sokat jelentett nekem. De azután eltűnt. Utána hiányoltam az elmenéseket szombat esténként, az nagyon rossz volt. Az vetett véget ennek a rémálomnak, hogy megismerkedtem a párommal. Amikor visszagondolok erre az időszakra, egy utolsó, szánalmas, sz@r alaknak érzem magam, aki képtelen normális kapcsolatokat kialakítani.