20 éves fiú vagyok, depressziós. Fogalmam sincs, én mit tudnék adni egy lánynak, és úgy érzem, még jó ideig nem lesz barátnőm. Mit csináljak?

"Nagyon rá vagy görcsölve a barátnő témára, pedig az egész nem ér annyit mint amennyi időt és energiát te erre ráfordítottál már most. "

Mindenki ezt mondja, de én ezt az érvet sosem értettem. Erről szól a világunk, mindent a férfi-női kapcsolatkeresés mozgat. Mi lehetne fontosabb, mint ez? Nekem ráadásul kimaradt ez az egész a kamaszkoromból. Nem tanultam meg igazán bízni barátokban, nem tanultam meg a társas kapcsolatok törvényeit, nem tanultam meg, milyen valaki mellett élni. Mi lehetne ennél fontosabb feladat számomra?

Na jó, figyeljetek, elmondom egyszerűen, hogy mi a baj: sosem éltem még igazán. Azért vannak ilyen ostoba gondolataim, mert nem tudom, mit veszíthetnék. Irigykedem azokra, akik nyíltak, közvetlenek, tele vannak barátokkal, sok élményük volt, és nem félnek mindentől. Akik képesek őszintén, boldogan élni. Ezt akarom elérni.

De nem tudom továbbra sem, hogy hogy kezdjek hozzá. Nem bízom az emberekben. A barátaim előtt is maszkot hordok. Amikor a napnál világosabb, hogy valaki kedvel és elfogad, akkor sem hiszem el (ilyen történt a közelmúltban). Bonyolult lény vagyok, tele önbizalomhiánnyal és félelemmel. Nem úgy nőttem fel, hogy voltak barátaim, akik hátbaveregettek, amikor valamit jól csináltam és kijavítottak, ha valami rosszul. Nem kaptam megerősítéseket. Sok emberrel összevesztem, a közelmúltban is, és ezek elbizonytalanítanak. Azt sugallják, hogy egy kiállhatatlan szörnyeteg vagyok. Hogy bennem van a hiba.

Amikor jó élményeket szerezhetnék, az agyamban levő képek meggátolnak benne. Rengeteg meghívást hagytam már ki azért, mert a beképzelt félelmeimre hallgattam, mert az emlékeimből merítve próbáltam megjósolni, hogy milyen lesz, és azok visszarettentenek. Árnyékok ellen harcolok, tele vagyok ilyen előregyártott félelmekkel és feltételezésekkel, még emberekről is. És senki nem lát ebbe bele. Soha, senkinek nem akartam rosszat, csak állandóan rettegek mások véleményétől, meg attól, hogy hülyén viselkedem, és ezért félelmemből ingerlékeny vagyok és összeveszek emberekkel.

Hogyan vetkőzzem le ezeket? ÉLNI AKAROK!!!!!!!! Élményeket akarok gyűjteni, tapasztalni akarok, barátokat akarok!

Tudom, hogy azt gondoljátok, hogy ostobaság attól tenni függővé a boldogságunkat, hogy más elfogad-e vagy nem, hogy hülyeség kapcsolatfüggőnek lenni. Igazatok van, nem lehet mindig öngyilkosság az első gondolatom, valahányszor egy lány elutasít és nem függhetek csak attól, hogy van-e épp, aki elfogad. De rájöttem, hogy nem is ez a probléma.

A probléma ennél mélyebb és súlyosabb. Az a baj, hogy nekem nemcsak barátnőm nincs, hanem úgy érzem, egyáltalán senki nincs, aki magamért szeret. Volt egy rossz időszakom kiskamasz-koromban, amikor egy társaság kiközösített. EZ akkor nagyon megterhelt lelkileg, és elhittem, hogy velem valami baj van. Állandóan kérdeztem a szüleimet, hogy "apu, én szerinted szerethető vagyok? szerinted én jófej vagyok? szerinted én vezetőegyéniség vagyok? szerinted én elég izmos vagyok?" stb. Minden nap ilyesmiket kérdezgettem a szüleimtől. És tulajdonképpen ők váltak az egyedüli visszajelzés-forrássá. A korosztályomra kollektíve megsértődtem amiatt, ami történt, és egy kívül helyeztem magam a "játékon". Felvettem egy kívülálló, kissé lenéző szerepet, és igazából középsuliban se nagyon lettek barátaim. Akik lettek azok azért lettek, mert felvettem egy flegma, poénos gyerek arcát, és nem magamért szerettek meg, hanem ezért az arcért. Ennek az álcának a fenntartása pedig minden erőmet felemésztette. Ez az igazság. Kimaradtam a barátkozásokból, közös kalandokból, kavarásokból. Én nem mertem soha átvenni a labdát vagy beszállni a játékba egy lányért, mert úgy éreztem, mindig mindenki engem néz, és nevet a "technikámon", ami szánalmasan fejletlen a koromhoz képest.

És tulajdonképpen ugyanazt csinálom ma is. Egész nap itthon ülök, sokat olvasok és rengeteget gondolkodok magamról. Olthatatlan kíváncsiság él bennem a világ megismerése iránt, amit minden tanárom imádott és elismert, ha valami érdekel, akkor addig nem nyugszom, amíg le nem ások az adott dolog legmélyére és mindent meg nem tudok. Most ez a képesség leginkább önmagamra irányul, magamat elemezgetem ezerrel. De ami a lényeg, hogy nincs SIKERÉLMÉNYEM és nem kapok ELISMERÉST. Ha valaki megdicsér, akkor sokszor könnybe lábad a szemem. Egy csomó emberrel összevesztem, egy csomó társaság kiutált és ebből azt a következtetést vonom le, hogy egy kiállhatatlan alak vagyok, aki senkinek nem kell. Senkinek NEM KELLEK. Az a jelenség, amit úgy hívok, hogy "ÉN VAGYOK", nem bír létjogosultsággal, nincs rá szüksége a Földnek, a társadalomnak. Meg se kellett volna születnem.

Így érzem, de tudom, hogy túlzok és nem az igazságot írom. Mert van sok ember, aki szeret és elismer. De senkit nem ismerek, akit érdekel mindaz, ami vagyok. Aki csodálkozna azon, hogy ilyen nagy a tudásszomjam és felnézne rám. Akik engem ezért hátba veregetnének. Én szeretem az embereket, de valahogy nem kellek nekik.

"Oké, lehet hogy te úgy érzed senki sem szeret, mert nem kapsz visszajelzést, de ennyire fontos a visszajelzés?"

Igen, ennyire fontos. Az énképünk egyik meghatározó része a környezettől kapott visszajelzés. Valószínűleg te ebből nem csinálsz problémát, mert voltak jó barátaid, akiktől jó visszajelzést kaptál, ki tudtál állni magadért, volt önbizalmad és az az énkép alakult ki benned, hogy normális, egészséges ember vagy. Ez így normális. De ezeket nem mindenki kapja meg, és aki nem kapja meg egy bizonyos korban, az keresni fogja önmagát és bizonytalan lesz. Vagy ha mondjuk valakit állandóan gúnyolnak, akkor egy idő múlva már ő sem hisz magában.

"Ha téged boldoggá tesz az amit épp csinálsz, akkor csináld, ha meg meg akarod osztani akkor ott az fb, készíts egy oldalt vagy egy csoportot és akit érdeklődik a téma iránt, az csatlakozni fog hozzá. "

Nem érted. Olyat akarok, ahol csapatban dolgozhatok, és jó csapattal. És olyanokkal, akik jó fejnek tartanak és elismernek.

"Nem a megerősítését kell dolgozni, hanem magadért, és a haszonért. Ami lehet anyagi, vagy fejlődési haszon. "

De ez csak később jön! Egy gyereknek dicséretre van szüksége. Ha veszel két azonos képességű gyereket, akik közül az egyiket állandóan dicséred, a másikat meg folyton szidod, akkor az egyik egészséges, jó tanuló lesz, a másik meg egy rossz gyerek, akinek mindenféle baja van. Eljön aztán egy kor, amikor az embernek már nincs szüksége dicséretre, de az csak azután jöhet el, hogy túlesett azon a koron, amikor elhelyezi magát.

"én szerinted szerethető vagyok? szerinted én jófej vagyok? szerinted én vezetőegyéniség vagyok?"

"Ezek meg felesleges kérdések. Kit érdekel hogy mást mit gondol rólad? "

14-15 éves gyerek voltam akkor, aki épp kilépett egy olyan osztályból, ahol addig szekálták, amíg öngyilkos akart lenni, és nem volt egy normális barátja sem, aki kiállt volna mellette vagy beszélgetett volna vele. Persze, mai ésszel én sem tartom logikusnak. De ennyi év távlatából könnyű okosnak lenni.

"Gyártod te is a kifogásokat, hogy igazold a szerinted igazadat, közben meg csak kifogás gyártás megy 1000rel."

De ha valaki olyat ír, amit elfogadok és igaznak tartom, azt elismerem! Nekem nem az a célom, hogy mindenkit jól megcáfoljak, csak szerintem itt óhatatlanul sok a mellélövés, hiszen nagyon pontosan kell ismerni egy embert ahhoz, hogy érdemi tanácsot tudhassunk adni neki.