Szingli nők, titeket nem zavar ha a baráti kapcsolataitokban mindenkinek van már párja?

Be lehet már fejezni ezt a hülyeséget, hogy egy nőnek mindenféleképpen hagynia kell, hogy egy pasi hozzá ragadjon! Az, hogy ez ember társas lény nem jelenti azt, hogy egy nőnek mindenféleképpen egy férfi társasága kell. A szingliség nem szégyen. Egy nő igenis tartsa magát annyira, hogy ha nem talál olyan pasit, akinek van olyan anyagi helyzete ami miatt megéri feladni a függetlenséget, még nem megy bele csóróprolikkal való kapcsolatba!

Nézd meg a partnerkapcsolatban senyvedő nőket. Mind szenvednek. Főleg ha gyerek is van - na akkor például a nyaralás kilőve. Semmi idejük nincs magukra. Elhíznak, igénytelenek lesznek, teljesen beleöregednek. Műmosoly a képeket a Facebook tele van a puják képeivel. Gusztustalan és szánalmas. Ráadásul azért amiket egy "feleséggel" szemben alá támasztanak;

- elvárják, hogy takaríts, mintha valami cseléd lennél. Mert nincs pént bejárónőre

- elvárják, hogy főzz, mintha szakács lennél. Miért? Nincs pénz étteremre?

- elvárják, hogy neveld a gyereket ... nem elég, hogy meg kell szülni, de még pelenkázni, fürdetni, etetni, stb. Mert nincs pénz babysitterre!

- elvárják, hogy menj el dolgozni!!! Mert nem keres annyit amennyiből fenn tud tartani egy nőt.

Áldozd fel a fiatalságodat, a szépségedet, a testedet és a függetlenségedet. Hát nem!

Ráadásul amellett, hogy anyagilag senkik, bármelyik nős pasi simán meg is csalja a feleségét!

Nem az zavar, ha nekem nincs kapcsolatom, a barátaimnak meg van.

Hanem az, ha:

- ezt úton-útfélen diadalmasan az orrom alá dörgölik;

- megpróbálnak átfazonírozni, hogy találjak már valakit;

- lesajnálnak, és mondogatják, hogy sosem lesz senkim;

- a párkapcsolatuk miatt nem érnek rá egy telefonbeszélgetésre sem;

- ha harmadikként vagyok meghívva, és az orrom előtt nyalják-falják egymást;

- minden munka elvégzésére engem ajánlanak, mert én úgyis mindig ráérek.

Azt szeretem, ha elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok, nem éreztetik/mondogatják, hogy elkéstem vagy kimaradtam valamiből, esetleg azt, hogy hazudok, amikor azt mondom, ne hozzanak össze senkivel és NEM kérek a sajnálatból.

Én nagyon sokáig voltam krónikus egyedülálló, illetve ha volt kapcsolatom, azok se olyanok voltak akikkel ilyen baráti összejövetelre el lehetett volna menni, ergó mindig egyedül mentem. És igen, x év után már kínos volt hogy mindig csak én megyek egyedül mint akin valami láthatatlan bélyeg van. Ezen a helyzeten csak rontott mikor a gyerekek mindenhol elkezdtek megszületni, sokasodni, így még jobban kilógtam a sorból.

Zavart nagyon, igen, és idővel egyre jobban. Nem irigykedteem sose, mert egyrészt legyen boldog mindenki, másrészt meg láttam hogy nem mindegyik kapcsolat felhőtlen, sőt. Inkább az zavart mindig, hogy nem értettem, én miért vagyok más, nekem miért nem sikerül, miért lógok ki a sorból. Már egy idő után előre szorongtam ezektől az összejövetelektől.

Néha van bennem egy kis kukac, amikor a barátnőim udvarlós/szerelembe esős sztorijait hallgatom, de ez csak emberi gyengeség.

Persze attól hogy nem egyforma az életünk, nem érzem magam rosszul az ő társaságukban, és ők sem szólnak be arra, hogy nekem nincs pasim. Amikor találkozunk, megkérdezik, hogy van-e valami ilyen téren, de csak kíváncsiságból.

Mindenkinek más adatik meg. Lehet hogy nekem nincs szerencsém a szerelemmel, de a többieknek a családjukkal nincs szerencséjük, vagy nem találnak maguknak életcélt, vagy egyszerűen nem szabadok úgy mint én. Mindenkinek hiányzik valami, és azt hiszem bennük is van egy icipici kukac, amikor arról beszélek ami nekem megadatott.