Ha relatíve súlyos traumák értek gyerek- és kamaszkoromban, az lehet oka annak, hogy úgy érzem, gyengéd és érzelmes férfira van szükségem?

Hozzátesz ehhez, hogy a fiúk vagy megaláztak, vagy szimplán haverként tekintettek rám végig. Nem kaptam annyi szeretetet, amennyire szükségem lett volna, és a szellemes-jókedélyű felszín alatt meglehetősen melankolikus alkattá váltam. Főleg azoktól kérdezem, akik szerint minden nőbe kódolva van genetikailag, hogy a határozottságra, a "keménységre", a dominanciára nedvesedjen: én ismerem félre saját magamat, vagy ez egy elfogadható magyarázat? Van egyáltalán köze a kettőnek egymáshoz?