Sokszor annyira utálom magam, hogy élni sincs kedvem. Mit tegyek?

Az önbecsüléssel mégis mire megyek? Én úgy se kellenék senkinek, mert én soha nem leszek elég jó. A volt osztálytársak, munkahelyen a volt főnököm, és az exeim (de leginkább a legutolsó) mindig azt bizonyították hogy én soha nem leszek jó. Az osztálytársaim kigúnyoltak mert szolid, csendes voltam, a volt főnököm szimplán csak utált. Az élet is a volt osztálytársaimat igazolja, hiszen ők nincsenek egyedül, boldog kapcsolatokban élnek. Tehát ők a jók, míg én a senki, mert a kutyának se kellek. A suliban is én voltam az egyetlen akinek nem volt egy biztos baráti köre. Tesi órán se voltam sose ügyes, ezért is kinevettek.

Az exem pedig csak kihasznált. Én sok mindent megtettem érte, míg ő értem nem sok mindent, hazudott, és még csúnyán is szakított. Nyilvánvalóan az új nője biztos jobb, mint én, hiszen én sose vagyok elég jó, kedves senkinek.

Egyszerűen utálom magam, mert csinálhatok akármit se leszek ebben az életben sose elég jó. Már sokszor élni sincs kedvem.