A buddhista megközelítés szerint - akkor tudunk csak "igazán" elengedni valamit. , ha már teljesen kiismertük azt?

Tegyük fel hogy az az ember ugye nő fel, és felnőtt korára aktiválódik az összes karmája. Mondjuk hogy elég sok szenvedést tapasztal, és elkezdi kutatni önmagát. Próbálja elengedni a sok hülyeségét - amitől szenved. Már amikor azt hiszi minden jó, és nincs több szenvedés a világon - bejön a képbe egy párkapcsolat.. A végén szerelmes lesz, de a kapcsolat mégis megszakad. Ezután pedig egy olyan belső szenvedést él át, amiről addig nem is tudott. Ez akkora mértékű lesz idővel hogy majdnem bele is hal - de mégis megússza valahogy. Ezután nagyon durva meditációs gyakorlásba kezd, mert mindennel ki van a ..... és egyre jobban sikerül elengednie a "szerelem" érzését. Már látja hogy egész full csak egy illúzió - nincs is mibe kapaszkodni. (Az ő szeretete is elég önző volt, mert főleg biztonságot várt a másik féltől.) A végére sikerül neki teljesen elengedni mindent, de valami még úgy érzi hiányzik? hogy kimaxolja ez életében ezt a "skint". Le akar mondani a párkapcsolatokról is örökre - mert azt látja ~ bármit is akarni egy másik embertől az önző (és csak megint az "egó" világa). De mégis benne marad egy hiányérzet!

Ezt az "egó" csinálja hogy félelemben próbálja tartani?

Vagy lehet még az önvalónak újból tapasztani kell egy újabb párkapcsolatot, és még nagyobb szenvedést - hogy utána végleg el tudja majd engedni?