Ezotéria hívők, akik komolyan is veszitek ezeket az elméleteket, mit gondoltok az örök magányos/vesztes férfiak helyzetéről?

Felszólítod a kommentelőket, hogy hozzászólásuk ne szkeptikus, hanem ezoterikus legyen.

Szófogadó vagyok, tehát ezoterikus szempontok alapján válaszolok:

- ha ezoterikus szemmel nézzük, akkor minden ember sorsát felsőbb akarat (Karma) irányítja, ami meghatározza az illető magányos helyzetét.

(Meg kell jegyeznem, magányos az az egyedülálló, aki magányos AKAR lenni! [Az 'egyedülálló' és a 'magányos' nem szinonímák!])

Nem lehetetlen, hogy egyedülállósága nem is büntetés, hanem a Karma jóindulatának eredménye.

"nincs barátnője sosem"

A Karma megakadályozza azt, hogy barátnője ne fölreszállt angyal, hanem hárpia legyen. Tehát jutalmul kapja állapotát.

(Tudod, ha valaki megkéri a nő kezét, azzal együtt kapja száját is!)

.

"ha valaki NEM akar magányos lenni"

Akkor nem is lesz az, hanem úgy foglalja el magát, hogy ne magányos, hanem egyedülálló legyen.

Csak az a magányos, aki nekikeseredik egyedülálló voltának!

(Csak az kesereg a félig üres borosüveg miatt, aki nem tud/nem akar örülni annak, hogy üvege félig teli van!)

.

Totál ezoterikus szempontból nézve csak az magányos/vesztes, akit Karmája arra ítél, azt érdemli előző élete tettei miatt.

Az illető ezoterikus kötelessége tehát Karmája javítása, azaz érzéseitől függetlenül mások szeretete, segítése, viszonzás elvárása NÉLKÜL!

(Ha valaki ezoterikus, viselkedjék is úgy!)

Remélem, válaszom kivánságod szerinti és kielégítő!

Minden, ami a természetben létezik (az emberiben és a külsőben) átmeneti, múlékony. A magány állapota is. A vágyódás állapota is.

A konkrét személy és helyzet ismerete nélkül csak általánosságokat lehetne mondani, azt pedig megtették már a többiek.

Ez emberenként változó lehet, mivel a világon nincs két egyforma ember.

Na most elvileg van az önvaló ami mindenkiben ugyanaz, és a tárháztudat ami tovább viszi a szokásokat.

Tehát a jelenlegi egónk abból a magból alakult ki amiket korábban letároltunk a tárházban.

Mivel eddig sem ment jól az ismerkedés stb, erre is kialakítottuk a szokásokat. Már a gyerekkorunkban hogy pl nem szerettük a társaságot, az abból az eltárolt mintázatból fejlődött ki.

Vagyis amik most vagyunk az a korábbi megoldatlan szokásaink összessége. Ez kb az életünk csúcsán 30 körül éri el a teljességet. Ha nem teszünk semmit, akkor nagyon nem is változik semmi. Egyszerűen egy újabb szokás lesz ami közben igyekszünk megmagyarázni magunknak: hogy jó ez így is stb. Vagy pótcselekvésekbe menekülünk, ezzel is újabb szokásokat felvéve.

Amikor ez már olyan mértékű lesz hogy egyszerűen azt érezzük tehetetlenek vagyunk, az már lehet pont azért van, mert tudat alatt ott van hogy már így elbasztunk 100 életet.

Merni kell látni az egészet, és nem elítélni magad, és senki mást sem.

Ha elfogadtad a helyzetet akkor bizonyos pontokon meg kell törni ezt a szokási mintázatot!

Nem szabad erővel várni semmit, de ha következetes vagy előbb-utóbb biztos bedob valamit az élet (amire nem számítasz), de onnantól mg intenzívebb lesz a játék, és nagyon észnél kell lenni.

A lényeg hogy el kell kezdeni valamilyen önismereti gyakorlást, és kimozdítani magad a megszokott életedből. Nem szabad félni a nehézségektől. Én ezt gondolom...

Az a vesztes, aki annak tartja magát. Hiába lesz egyszer barátnőd, ha akkor is vesztesnek fogod magadat tartani, mert valamilyen okot mindig fogsz rá találni.

Benned dől el, hogy minek tartod magad.

"Hiába lesz egyszer barátnőd, ha akkor is vesztesnek fogod magadat tartani, mert valamilyen okot mindig fogsz rá találni."

Pl amiatt fog aggódni, hogy elveszíti a barátnőjét.