Ha valaki meghal, akkor a halottat kell sajnálni, vagy az itthagyott rokonokat?

Sziasztok!

Az én anyukámról szól a történet, amit felemlegettetek, és igen, én is azt gondolom, h anyunak jó, h láthat minket, és nekem is nagy megnyugvás, h valahol érezhetem őt.

Egyébként nem állandóan van itt, hanem időnként megjelenik.

Nagymamám is megjelent majdnem egy hétig mindennap, mikor hazajöttünk az újszülött kisfiammal, mintha jönne érdeklődni, h minden rendben van-e nálunk.

Félelmetes a halál, mert senki nem tudja pontosan, h mi van utána, de nekem mindig az jut eszembe, h a halálba szépen átcsúszunk, a születés sokkal nagyobb trauma.

A másik amit anyuval beszéltünk mindig, mikor szomorkodott a szülei után a haláluk évfordulóin, h most odafent ünneplés van, hiszen ott az a nap a születésnapja.

Így is fel lehet fogni, így talán kevésbé fájó.

Az én elképzelésem a következő: A gyász, a szomorúság csak önzőség. Újra vissza akarjuk őt kapni. De neki már jó. Vége az élet szenvedésének. És a család hozzászokott, hogy együtt szenvedjenek (nem ilyen konkrétan, hanem tudatalatt). És akarnak valakit, aki átéli azt a szenvedést, amit ők. De az a valaki már meghalt, megszűnt a szenvedése. És a család szenved, hogy csak ők szenvednek, és nincs itt a meghalt rokon, hogy velük szenvedjen...

Ezt nem viccből írtam, komolyan is gondolom...

Nem kell sajnálni egyiküket sem.

Te döntöd el,melyikükkel érzel együtt!

Mindkét féllel együttérezhetsz.A sajnálat csak szimpátia a másik felé.Az csak neked jó.Utolsó koldusnak nézed a másikat hogy:jajj szegény.Tudatalatt talán azt gondolod,:de jó,hogy nekem jobb.

Az együttérzéssel adhatsz szeretetet gondolom.

Olvasd Osho könyveit,az élet kérdéseire rendkívül bölcs válaszokat kaphatsz.:)