A test halála után lelkünk találkozik elhunyt szeretteink lelkével?

“Két magzat beszélget az anyja hasában :

– Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?

– Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

– Lárifári ! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! S különben is, hogy nézne ki ?

– Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… S talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.

– Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! S még, hogy szájjal enni ?! Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? S ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit : azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.

– Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.

– Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.

– Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk…

– A Mama ? Te hiszel a Mamában ?

– Igen.

– Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ?

– Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.

– Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.

– Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.“

...egyébként akár folytathattam volna az idézetet eképpen:

- Hah...! Önámító érzelgősség! Na de ééén, ééén, kérem, realista vagyok!

;)