Mi lenne ha kiderülne hogy minden magától történik? Hogy nincs cselekvő énünk.

Szerintem addig tart a szenvedés, míg rájövünk hogy nem kell úgy lennie. Nálam így volt legalábbis. Addig tartott, amíg felváltva hittem hogy véletlenszerű vagy hogy direkt van így mert megérdemlem. Amíg tartott lehet hogy meg is érdemeltem, de mikor elmertem hinni hogy másképp is lehetne, és ez már csak a hitemtől függ, azóta szépen elmúlt az a rossz érzés, ilyen belső feszültség. Ez munka volt, de nem volt nehezebb mint bármelyik fizikai munka, csak ez belső munka volt, először meg kellett tanulnom észrevenni a mindig háttérben lévő jelenlétet, azután elszántan arra figyelni, akkor is mikor igen nehéz volt, mert jöttek a kényszeres gondolatok. Ma már egész másképp tekintek a világra mint régen, igaz még nem vagyok kész, de már legalább ismerem az utat, ez már önmagában óriási könnyebbség. A világ nem mondja meg hogyan tekintsük rá, szabadok vagyunk ebben. Mikor depressziós voltam nem is engedtem meg magamnak hogy megjelenjenek a szép dolgok, amikre vágyom, meg amik tetszenének, így visszagondolva olyan mintha direkt szivattam volna magam. Mostmár meg csak a szép dolgokra figyelek, mintha nekem lenne ott minden jó, azóta az emberek is másképp állnak hozzám, azelőtt nem is keresték a társaságom, azt hittem a kinézetem miatt, most pedig már öregebb vagyok, mégis mindenki rámmosolyog, nem mint akkoriban. Mondjuk én is szebbnek látom magam, kiül az ember arcára a belső szenvedés is, meg a belső öröm is.