Miért ellenpéldával tanít az élet?

Hosszú lesz, de próbálom elmagyarázni mire gondolok.

Nem szeretnék kapcsolatot. Egyáltalán. Max pár barátot és kész.

Nyilván megvan az oka, rengeteget csalódtam emberekben, közeliekben távoliakban, ismerősökben, rengetegszer visszaéltek a bizalmammal. Ezek miatt nem látom abszolút semmi értelmét egy kapcsolatnak, szerintem nem sok pozitív oldala van, ennyi a hátrányokat nem kompenzálja, vagy egyáltalán nincs előnye.

Ha azzal jön bárki, hogy az ember társas lény, és a magány előbb utóbb nagyon durva tünetekhez vezet, én azt mondom, hogy még azok a tünetek is jobban megérik, mint a kapcsolatokkal járó tünetek.

Viszont mindenhonnan a bátorítást hallom, meg hogy lehet hogy az a feladatom hogy ezek ellenére alakítsak kapcsolatokat stb. (Pl.: Felszálló Holdcsomópontom a mérlegben van. Az asztrológiában ezt úgy értelmezik hogy ami feladat vagy cél felé haladok az pont a kapcsolatok, párkapcsolat, külvilággal való harmónia. Tehát itt is visszaköszönt.) Na hát veszett fejsze, ilyen tapasztalatokkal BIZTOS hogy nem fogok.

Csak azt nem értem hogy akkor miért azzal "motivál" az élet, hogy ami kapcsolataim vannak, azok 90%-ban azt tanítják hogy ha valaki hasonlóba bele akar húzni, és kapcsolódni, akkor "Fussatok bolondok!".

Most akkor úgy "tanít az élet", hogy ha a lecke az hogy megtanulj úszni, akkor belefojt a vízbe, meg rádküld 6 cunamit, hogy Pistike ideje megszeretned a vizet?