Volt már halálközeli élményed? Mit láttál/tapasztaltál? Vagy volt már, hogy valaki meghalt és ott voltál és láttad a szellemét vagy érezted a jelenlétét?

Annyit azért még hozzátennék, hogy akkor azt éreztem ott a választóvonalnál, hogy az életem véget ért. A gyerekkorom mindenképp. A felnőtt kor pedig olyan üres volt és sötét, ha nem tapasztaltam volna, milyen romboló következményei vannak az öngyilkosságnak és nem éreztem volna a saját bőrömön a rettenetét, biztos én is megteszem. Pedig addig hívő ember voltam. És hiába láttam őt a szobámban állni, ettől a hitem nem lett erősebb. Sőt, én a testvérem halálakor elvesztettem a hitemet. Egyrészt hívő keresztényként nem vágott egybe a hitemmel az, hogy a halottak kapcsolatot vehetnek fel velünk, mert a Biblia tiltja a szellemidézést is. Másrészt kénytelen voltam elveszíteni a hitemet, mert beleőrültem volna abba a gondolatba, hogy Isten mindezt szó nélkül végignézte és hagyta. Azt éreztem, cserben hagyott. Hogy nem lehet jóságos atya az, aki mindezt engedte. Iszonyatosan lázadtam. Amikor a kutyám teste szoborrá dermedt a karomban pár hónap múlva, már nem is éreztem semmit. Azt kérdeztem Istentől, meddig akar verni még? Hiszen kék-zöld folt vagyok így is. Arra gondoltam, hogy azt ígérték nekem, áldott leszek én és a családom, ha hívő vagyok. Ehhez képest elátkozottabb voltam mindenkinél én és a családom. Képtelen voltam azzal tölteni a további életemet, hogy választ keressek arra, miért engedte meg mindezt, mivel érdemeltem ki? Nem akartam hinni egy olyan Isten létezésében, szeretetében, aki mindezt megengedte. Aztán hatalmas békesség és megkönnyebbülés töltött el a karomban a kutyám kihűlő testével. Mert hirtelen olyan világos lett előttem, mint a Nap, hogy hiszen Isten nem létezik. Kitaláltuk magunknak a haláltól való félelmünkben és kapaszkodunk ebbe a hitbe szorongva és remélve, hogy senki nem cáfolja meg és jeleket és bizonyítékokat hajkurászunk és látunk bele mindenbe. És valójában nem kell vádolnom senkit azzal, hogy elhagyott, mert egész egyszerűen nem létezik. Csak egy mese volt, akibe kapaszkodtam, még mielőtt egészen felnőttem volna. Eltelt azóta 20 év és az a régi hit soha nem is jött vissza. Több, mint 10 évig éltem teljesen biztosan abban, hogy Isten nem létezik. Később egy lassú folyamat eredményeként jutottam arra, hogy elképzelhető, hogy létezik, de az az Isten valóban nem létezik, akiről korábban azt hittem, hogy ismerem. Azt felvázolták nekem a gyülekezet, a hívő könyvek a Biblia alapján, de mégis hozzátéve a saját elképzeléseiket a legfontosabb dolgokról, mint pl. minden nap olvasni a Bibliát és részt venni a szombati evangélizáción, mert ha nem, hajaj, akkor az felér egy gyilkossággal is bizonyos hívő körökben. Ma már nem így gondolom. Ma már inkább azt érzem, amik ellen lázadtam, nagyon sok esetben Isten is lázadott. Amikor lázadtam az ellen, aki megölte a testvéremet és megtagadtam, mert Istennek hittem...az ellen Isten is lázadott. Mert aki a testvéremet megölte, az az a másik erő volt. Aki csak rombolni képes.

Ilyenek sokszor eszembe jutnak most már, megmondom őszintén, úgy érezve, hogy az életem vége felé járok. Nem vagyok még öreg, csak érzem, hogy elfogyott az erőm és beteg vagyok és ahhoz sincs erőm, hogy kivizsgáltassam magam. Nem múlt el nyom nélkül és következmények nélkül, hogy a családomat elvette az a sötét erő. Nem csak a testvéremet, de az ő halála volt a legmegrázóbb.

Így nézek vissza az életem felénél arra a választóvonalra és azt azért el kell mondanom, hogy az életem igazán boldog része utána következett.

Jó volt gyereknek lenni is, de az igazán felhőtlen első 10 év sem volt felhőtlen visszatekintve, csak gyerekként én úgy éltem meg. Ráadásul egy gyerek teljesen ki van szolgáltatva a körülötte lévő felnőtteknek és ez a kiszolgáltatottság, főleg utólag nézve, nagyon szomorú. Sok bánatot okoztak nekem bizonyos felnőttek, főleg az anyám, amikor elvette az imádott kiskutyámat és sorolhatnám...

Az életem szebbik része utána jött, amikor pedig azt hittem, itt van vége mindennek. Vannak akik egy életen át hazugságban élnek, saját maguknak hazudva és megideologizálva az életük szörnyűségeit, hogy el tudják viselni. Én nem tartozom ezek közé. Nem ráz meg különösebben az a gondolat sem, ha az ég mégis üres és minden csak a véletlen eredménye. Nem hiszem azt, hogy nekem szükségem volt arra a tragédiára, hogy utána minden szép és jó legyen. Egyszerűen csak megállapítom tényként, hogy a választóvonal után, ami után azt gondoltam, már nincs semmi jó, utána jött az életem szebbik része. Nem felhőtlen boldogsággal, de akkor is tény, hogy boldogsággal ajándékozott meg a jövő.