Lehet úgy pozitívnak lenni hogy a család próbál elnyomni és hülyének nézni?

Köszönöm szépen a válaszaitokat,mentek a zöld pacsik. Húhh,ez nagyon kemény helyzet,bár tudom hogy kívülállóként mindig okosabb az ember. Gyermekként olyan családban nőttem fel ahol anyám folyamatosan lelki és testi terrornak tett ki.Emiatt eléggé megsínylette az önbecslésem,nem volt igazi boldog gyermekkorom. Az iskolában kinéztek,kicikizetek és valaki kitalálta hogy lefeküdtem a fizika tanárral és azért lett a dolgozatom kettes (különben majdnem mindenkié egyes lett) ezáltal még ha nevetségesen is hangzik az egész osztály ellnem fordult és bántalmaztak testileg és lelkileg,iskolát váltottam. A gimiben érdekes módon nem volt semmi gond,leérettségiztem,jó osztályba kerültem. Érettségi után elköltöztem a főváros mellé és ott folytattam a tanulmányaimat. A vallásba menekültem (római katolikus)és azt hittem minden jobb lesz. Évekig a vallásos életet éltem, de nem sok minden változott max elhitettem magammal hogy minden jó. A főiskolán szintén kinéztek,valahogy nem illettem abba a vallásos,vakbuzgó közegbe. Utólag visszagondolva csak "színészkedtem" ott,de nem éreztem magaménak azt a közeget. Mindeközben a szüleim elváltak, apám meghalt, anyám pedig együtt maradt továbbra is azzal a férfival akivel apámat csalta házasságban 7 éven keresztül. Már férj és feleségek azóta. Én pedig "felnőttem", férjhez mentem,gyermekem lett,viszont folyamatosan feltörnek bennem a régi emlékek és nem szeretnék olyan pocsék szülő lenni mint amilyen az anyám volt velem. Sajnos munka területén sem volt sok szerencsém,mert általában nem jelentettek be és mindenféle "alja munkát" elvállaltam csakhogy megéljek. Sok emberben is csalódtam, akiknek bizalmat adtam,de elfordultak tőlem és csak kihasználtak. Olyan ember vagyok aki bátran felvállalja a véleményét és ezáltal én vagyok az antiszociális és különc. Eleget próbáltam már másoknak megfelelni,de a sok sérelem által megkeményedtem és önmagamat adom,de ez elriasztja az embereket. Most akkor színészkednem kellene amíg élek? A férjemmel is hullámvölgyek vannak közöttünk. Ő egy mintacsaládból jött, én elvált szülők gyermeke vagyok. Míg ő tudja higgadtabban kezelni a helyzetet én nem. Vannak köztünk kulturális és egyéb különbségek,de ha elmondom a véleményem akkor meg van sértődve. Ő is inkább olyan hogy a társadalmi elvárásoknak akar megfelelni a "békesség érdekében" pl. ez abban nyilvánul meg hogy nem vállalja fel a határozott véleményét a családja körében mert mondjuk az felháborodást keltene. Ilyen pl. az ateizmusa. Azért nem beszél erről a családjának,mert anyukája aki bigott rosszul lenne. Most akkor komolyan az a megoldás ha az ember hallgat és elnyomják?! De tudnék mondani számos példát ami miatt nem szól vagy nem úgy adja elő társaságban a véleményét hogy "béke" legyen. Tehát abszolút alárendeli magát a családjának és a barátainak. Viszont velem szemben nem ilyen. Engem folyamatosan minősít hogy ilyennek meg olyannak kellene lennem és másokhoz hasonlít. Egy ember formálódik,de nem lehet teljesen megváltoztatni. Beszólogat ami már sértő és sokszor érzem úgy hogy cseberből vederbe estem. Törekszem a jobb életre a nyugalomra,de kísért a múlt...a sok lelki fájdalom. Amikor pedig leülök vele beszélni erről, akkor az a válasz hogy hiperérzékeny vagyok és nem tudom a helyzetet kellően kezelni. Ebben lehet valami,de hogy legyek pozitív ha a lecseszést apom? Nem vagyok egy 5 éves kislánya akit irányítani kell,de a férjem erre azt mondja hogy nem neveltek meg és nekem muszáj mondani hogy mit hogyan kell csinálni.Pár hónapja elkezdtem komolyabban olvasgatni az agykontroll témában és vannak változások pozitív irányba,de mégis sokszor rám tör az érzés hogy az életem egy "kötéltánc a szakadék felett". Ha van valami ötletem a férjem azt mondja: -neked az nem sikerül. Ha azt mondom keresek munkát (mert jelenleg az ő vállalkozásában vagyok bejelentve) akkor az a válasza hogy gyerek előtt sem volt munkád,akkor ezután se lesz. Mindenben negatív és elveszi a kedvemet.Azt is mondja hogy nem tud rám felnézni,mert nem értem el annyit az életben mint a női ismerősei. Azt mondja nem volt rendes munkahelyem,nem tudtam a szakmáimat érvényre juttatni,nem értem el sikereket és a háztartást sem úgy vezetem ahogy kellene így nincs mire felnézzen,mert nem tettem le az asztalra "semmit".

Mindehhez mit szóltok? Próbálok változtatni az életemen, de ha nem vesznek komolyan akkor bármit is tehetek úgyis "lenéznek". Most gondolok a férjem és az én családomra illetve az ismerősökre. Sógornőimnek jó munkahelyeik vannak és hozzájuk hasonlít a férjem hogy igen, ők igazi nők,mert megállják mindenben a helyüket.Rosszul esik mindez és úgy érzem szélmalomharcot folytatok.