Miert rettegek a halaltol es hogyan tudnam ezt kezelni?

Az összes ember aki visszajött, azt mondta hogy hihetetlen boldogság vette körül.

Ennyi. A halál csak utazás. Találj ki magadnak egy olyan "kamu" felfogást, hitet, hogy a halál pillanatában minden probléma meg fog szűnni, minden szeretteddel találkozol, - elvileg ezt is mondják - és minden jó lesz.

Az is érdekes miért nem félnek a haláltól azok, akik már jártak odaát.

Esetleg olvasd el - én nem olvastam - annak az agykutatónak a könyvét, aki meghalt egy balesetben kis időre.

Nem rég fordították le a könyvét tavaly. A Discovery-n is volt az ürge valami műsorban.

Nevesd ki a halált, az az egyetlen amit bárki meg tud csinálni, tehát nem lehet nagy dolog.

"harminc ev koruli fiu vagok es most elerheto kozelsegbe kerult a halal."

Erre ne így gondolj. A barátod életében jött el az a fordulópont, ami kilépésre ad lehetőséget. Én hiszem, hogy mi döntünk arról, hogy maradunk-e még.

Erre írok egy példát, mert jó rovatba vagyunk hozzá.

Kb 10 évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy meg fogok halni. Egyszerűen a semmiből jött egy érzés, és eluralkodott rajtam a halálfélelem. Akkori főnökömmel beszéltem erről, elmesélte, hogy ő is volt már így, ilyenkor úgy kell dönteni, hogy maradunk.

Ezt tettem. Minden alkalommal amikor jött az érzés, arra gondoltam, hogy a gyerekeimnek szükségük van rám, és én is élni akarok még, legyen akármilyen nehéz.

Üzleti útra mentem azokban a napokban. Mielőtt beértem a városba ahová igyekeztem, az utolsó benzinkútnál valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva vészfékeztem, és úgy kanyarodtam be, hogy majdnem a padkának mentem. Nem értettem az egészet. Olyan volt, mintha nem rajtam múlott volna.

Zavarban voltam, mert a kutasok csak néztek, tankolnom nem kellett, és meg is voltam ijedve. Zavaromban gyorsan lemostam a szélvédőt, és mentem tovább. Az az autó, aki akkor ment el mellettem amikor a kútra bekanyarodtam, balesetet szenvedett kb tőlem 5 km-re. Én voltam az első a baleset helyszínén, és végignéztem hogy hogy szállítják el a sofőrt fekete zsákba.

Órákig nem tértem magamhoz.

Ezt csak a szabad akarat miatt írtam le. A betegségből is vannak csodás gyógyulások, és a "kilépési" pontokkal se kötelező élni. Mi döntünk arról, hogy meddig vagyunk itt. Legalábbis az én hitem szerint. Ne hagyd, hogy rettegésben tartson valami, ami ellen ily módon tehetsz egyrészt, másrészt egyszer úgyis úgy döntesz hogy mész.

A történtek után kezdtem el foglalkozni az ezotériával, mert magyarázatot kerestem a történtekre. Szerintem te is olvass ennek utána, és találd meg a saját hited. Az ember sokkal többre képes, mint amit hisz magáról.

Szerintem meg hagyd az ezoteriát a búsba. Amikor 15 évesek horoszkópot olvasnak arról, mikor jön a nagy ő, az még aranyos, de felnőtt fejjel bedőlni az agymosásnak több, mint gáz.

Ahogy a "kilépési pont" is. Normális ember 30 évesen nem akar meghalni, aki pedig megbetegszik vagy baleset éri, annak sajnos nincs választása. (Próbálkozni persze lehet, és mindent megtenni is.)

Jelenlegi tudásunk szerint a halottakkal nem fogunk találkozni (vallásos emberek szerint létezik mennyország, de ezt tudományosan semmi nem igazolja), de a halottak a szívünkben élnek, amíg emlékezünk rájuk. Ahhoz, hogy emlékeink legyenek, minél több értékes időt kell tölteni a másikkal. (Az értékeset úgy értem, hogy nem együtt unatkozni, hanem közös élményeket szerezni.)

A szeretet egyébként azt is jelenti, hogy tudni kell lemondani a másikról. Ez igaz akkor is, ha egyszerűen csak elhagy, mert nem érzi magát boldognak veled. Ha szereted, el kell tudni engedni, mert jót akarsz neki. Ha nem tudod elengedni, az nem szeretet, hanem önzés. Ha nem tudsz nélküle élni, az meg függés, ami kizárja a szeretetet, mert szeretet csak egyenrangú partnerek között létezhet.

Tudni kell elengedni akkor is, ha valaki beteg, mert neki a halál a szenvedései végét jelenti. Neked persze gyászt jelent, de ha a te fájdalmat fontosabb számodra, mint az ő szenvedéseinek vége, ismét csak az önzésnél tartunk.

Az természetes dolog, hogy nem akarjuk a szeretteinket elveszíteni. Valamennyire a félelem is normális, de csak addig a pontig, amíg ez a félelem nincs tartósan hatással az életedre, a párkapcsolatodra. Ha hosszabb ideje tart az, hogy semmi másra nem vagy képes, csak a félelemre, akkor fordulj pszichológushoz.

A saját magad miatti aggódás leküzdhető azzal, hogy évente elmész szűrővizsgálatokra, ahol megnyugtatnak, hogy valószínűleg egy ideig még nem patkolsz el.

Szerintem az lenne a legjobb, ha beszélnél a félelmeidről a párodnak, és annyi időt töltenél a barátoddal, amennyit csak lehet. Neki is jó lesz, és neked is. Ő nem marad egyedül a problémáival, te meg jobban megismered a helyzetet, és az ismert dolgoktól az ember nem retteg annyira, mint az ismeretlentől.

Nézd:

nekem, alig három hónap alatt, 3 rokonom hunyt el.

Akkor rossz érzés volt, de túl kell tennem magamat rajta. Ha emésztem magamat, csak magamnak teszek rosszat, illetve ők sem akarják azt, hogy sírva gondoljak rájuk.

Szép dolog az empátia, de ez, már túlzás! Nem hinném, hogy a barátod sem akarja, hogy ő miatta emészd magad. Ezen felül, neki is rosszat teszel. Nem tudom, hogyan beszélgetsz vele, de nekem rosszul esne, hogy másnak is, halálfélelme lenne. Menj el valahova, érezd jól magadat és ezt, a jó érzést, élettel tele add át a barátodnak, miközben beszélsz vele. Ezzel neki is jót teszel, mert meg fog könnyebbülni.

Kedves Kérdező!

Szívesen ajánlanék Neked néhány könyvet, amit szerintem érdemes lenne elolvasnod, ha ezek a kérdések ennyire foglalkoztatnak.

Megkérdezhetem esetleg előtte, hogy Te mit gondolsz, mit hiszel azzal kapcsolatban, hogy mi történik (vagy történik-e egyáltalán bármi) velünk a fizikai test halála után?

A kérdést én is írhattam volna, minden betűre egyezik, azzal a kivétellel, hogy én még családi körben is találkoztam a rákkal.

Semmit se tudok javasolni, de érdekelnek a válaszok.

Én már egyáltalán nem félek a haláltól, bár talán a saját halálomtól annyira sosem féltem. Inkább más halálától rettegtem, de már azt is máshogy kezelem.

Kérdező!

Neked halt már meg közeli hozzátartozód, aki úgy is közeli volt, hogy nagyjából minden nap találkoztatok?

Saját fejlődésem:

Gyerekkoromban a velünk élő nagyszüleim már idősek voltak, betegeskedtek. Néha mentő is jött hozzájuk...Ilyenek után mindig féltem, hogy mi lesz, ha egyszer nem jön időben már a mentő, vagy nem tud segíteni... És hát meg is történt, hogy egyszer csak meghalt a nagypapám, később a nagymamám is. Borzasztó volt, kicsit féltem is akkor tőlük, hogy ők épp halottak.. Sírni csak titokban mertem, mert nem nagyon beszélgettem a szüleimmel semmiről, erről sem... Szóval szenvedtem. De idővel hozzászoktam, hogy nincsenek és kicsit azt is éreztem, hogy most már nem kell nap mint nap aggódni, amikor mentőt látok a házunk felé menni, hogy most akkor hozzánk megy vagy sem?!

Velem néha történtek balesetek, nagyot estem, bevágtam magam véletlen, néha éreztem, hogy meg is halhattam volna, de sosem féltem a saját halálom miatt.

Úgy 25 éves korom környéke után meg egyre többször gondoltam arra, hogy mi lesz, ha meghal a legjobb barátom anyukája (aki eléggé idős volt..), vagy a szomszéd néni, vagy néhány másik személy. Szörnyű, de sokszor előre potyogtak a könnyeim.

Közben egyre több ember haláláról értesültem, akit ismerek, de mégsem annyira közeli. És átgondoltam a helyzetüket, családjukét.

Közben figyeltem a növényeket... Melyik meddig és, hogy pusztul ki. Az állatokat is. És szép lassan egyre természetesebbé vált számomra is a halál ténye.

Most már tudom kívülről is szemlélni magamat, és a családomat. Biztos rossz lesz, ha valaki meghal, és nyilván sírni fogok, de nem fogok ettől bedilizni, és a saját halálomtól meg már nem hogy nem félek, de őszintén kíváncsi is vagyok rá, hogy milyen lesz meghalni... Én is csak egy élőlény vagyok, aki egyszer úgyis meghal.

És ha beteg vagyok, akkor azt is tudom kezelni, elfogadni. Ahogy látom amikor egy virág kicsit csökevényesebb a mellette levő másik virágnál.. ha tudok segítek rajta, hogy az is fejlődjön tovább, ha meg nem lehet segíteni, hát ez van, valami csak lesz, ez az élet rendje...

Ha nem is rettegek, de amit nem tudok elfogadni, az a "balesetekből" vagy gyilkosságokból eredő halál. Az korántsem természetes...