Úgy érzem én egy kiválasztott vagyok. Hogy tudnék erről megbizonyosodni?

Köszi. :) Igyekszem jobb emberré válni, vagyis úgy boldoggá tenni magam, hogy közben másokat is a lehető legjobban.

Általában az a helyzet, hogy aki nincs olyan értelmi szinten, mint te, attól mindig jön valami viselkedés, amitől kiakadok. Ez már óvodás korom óta van, hogy ha valaki (pl. óvónő) nem bánt velem igazságosan, az mély sebet ejtett bennem. Azt nem tudom, hogy így születtem-e, de inkább valószínűsítem, hogy a rendszeres családon belüli erőszak miatt lettem ilyen. Amikor azok bántottak, akik elvileg szerette és felelősek voltak értem, az eléggé megrendíti az ember világképét. Emlékszem, 2 évesen (talán majdnem 3) csak értem nem jött a bölcsődébe az anyukám (mert elaludt, mert az altató hatású gyógyszereit nem este vette be, hanem szokás szerint reggel). És ültem a kád oldalának dőlve. Olyan pici voltam, hogy a lábam nem értek el a falig, ami a hátamtól kb. 70-80 centire volt, és a lábam kb. ezen távolság 2/3-áig ért. És akkor gondolkodtam:

"Csak értem nem jött az anyukám. Miért pont nekem van ilyen anyukám? Mi rosszat tehettem, hogy ezt kaptam? Másokért mindig jön az anyukájuk, csak értem nem.... Hm...vajon mikor fog elérni a lábam a falig? Vajon mikor növök meg akkorára? Egyszer biztos megnövök akkorára, hiszen a felnőttek is milyen nagyok."

Szóval azt nem tudom, hogy mások hogyan gondolkodnak, de én tudom, hogy kb. ekkor ébredtem öntudatra, és ilyen módon gondolkodtam. Egyszer megpróbáltam elgyalogolni egyedül a bölcsődébe, akkor már lehet, hogy betöltöttem a 3. évemet, és mikor mentem 200 m-t, és elértem a járda végéhez, akkor: "Anyu azt mondja mindig, hogy először balra, aztán jobbra nézzek, aztán ha nem jön semmi, mehetek. De nem tudom, melyik a jobbra meg a balra, folyton elfelejtem. Jaj, mit csináljak? *néztem jobbra-->autó, néztem balra-->autó, akármerre nézek, nagyon gyorsan jönnek autók*. Mi lesz, ha egyszer csak elindulok, és rosszkor indulok, és elüt egy autó? Azért én még nem vagyok olyan ügyes mozgásomban, mint a felnőttek. Ha elütnének, biztos meghalnék. Nem. Ezt nem tehetem meg a szüleimmel. Biztos nagyon szomorúak lennének. Nem tehetem meg ezt velük." És akkor nem mentem át az úton.

Természetesen még nem tudtam így fogalmazni, mint ahogy írok, csak az akkori gondolataimat próbálom árnyaltan leírni.

Másokat kérdeztem, sokan az egész óvodás korukból csak néhány momentumra emlékeznek, én meg több százra. Főleg azokra a dolgokra emlékszek jól, amiket nagy érzelmi átéléssel éltem meg...viszont általában mindent úgy élek meg, szóval. :D És tényleg nem értem, hogy miért van az, hogy én már gyerekként olyan összefüggéseket megláttam a világban, amiket mások csak évekkel később. Szerinted miért van ez?

Vagyis nem agyalnék rajta annyit, hogy vajon miért voltam gyerekként is tudatos, ha az, amiket felfogtam, nem fájt volna annyira. Pl. hogy az anyukám paranoid skizofrén, és nekem mindig el kell viselnem, hogyha felébresztem reggel, hogy menni kell oviba, akkor azért vagyok "hülye gyerek", ha pedig nem ébresztem fel, és elkésünk, akkor meg azért. Már ovis koromban is tudtam, hogy elvárják az emberek, de nem tudok egymásnak ellentmondó elvárásoknak megfelelni.

Pl. Óvónőnek mondtam kb. 4 évesen, hogy lyukas a harisnyám. Erre kérdi, hogy hol szakítottam ki. Mondom: Nem tudom. Anyukám azt mondta, hogy lehet, hogy véletlenül a körmöddel kiszakítottad. Erre rám förmed a kb. 27 éves óvónő: "Angéla, ilyeneket nem szabad mondani!" én: "De hát véletlenül!? Nem szándékosan...?" ő: "Ilyet akkor sem szabad." Tehát megint az jött le az egészből, hogy rajtam van a teher, hogy én szelektáljam, hogy abból, amiket az anyám mond, mi az emberek által elfogadható, és mi nem. Mert ha azt kiadom a külvilágnak, vagy úgy viselkedek, ami a szüleimtől származik, akkor engem fognak megcseszni a környezetemben. Engem fognak rossznak gondolni, vagy ha nem is gondolják, úgy bánnak velem.

Pl. játszottam oviban a barátnőmmel, hogy mentőkutya vagyok, ő meg a sebesült, és meg akartam ragadni a fogaimmal a pulcsiját, mint az igazi kutyák. Véletlenül beleharaptam, erre kiverte a hisztit, és beköpött egy másik óvónőnek. Erre odajön az óvónő, nem kérdez semmit, csak mondja neki, hogy "add vissza neki". Erre a kiscsaj jól belém harapott, én meg elmentem az asztal alá sírni.

Szóval nem elég, hogy tudják, hogy nem minden kóser a szüleimmel, mert az apám egész nap ügyel, szétdolgozza magát orvosként, tudják, hogy az anyám paranoid skizofrén, és ennek ellenére nemhogy vigyáznának arra, hogy lehetőleg ne érjen több trauma, puff neki...

Szóval érted már?

Aztán a harisnyás sztorinál említett óvónő, mikor mentünk ki az udvarra játszani, rám szól: "Hová készülsz, Szibériába??" És akkor le kellett vennem a kedvenc kis kabátom, pedig úgy szerettem, és azért akartam magamon hagyni, mert biztonságban éreztem magam benne, mert a szüleimtől kaptam végre valamit, ami igényes és szép.

Az az óvónő meg olyan hiú volt, hogy kivert tőle a víz.

Ezekért mondom, hogy elvileg átlagemberek vettek körül, de mégis azt tapasztaltam, hogy az átlagemberek érzelmi intelligenciája nem valami magas. És akkor még rám mondták folyton, hogy makacs vagyok. Hát persze, mert nem voltam hajlandó részt venni minden hülyeségükben. Amúgy elég jó gyerek voltam, és inkább pozitívan emlékszem vissza az óvodás éveimre, csak azért emelem ki ezeket, mert szerintem ilyesmik nem szabadna előforduljanak akkor sem, ha az óvónőnek rossz napja van. Mert ha a gyerekek ezt a mintát tanulják, akkor az nem túl jó. Ja, és nem putris óvodába jártam. Egész jó hírű ovi volt.

És ezekről mit gondolsz?

[link]

Azt írja, hogy 2,5-3 éves kor körül alakul ki az öntudat. Akkor ebben nem vagyok különleges. Esetleg az öntudat alaposságát illetően? Nem tudom, de azt tudom, hogy mióta élek, ennyit agyalok, és sokszor nem tudtam napirendre térni attól, hogy miért érzik feljogosítva magukat az emberek arra, hogy bárkit is bántsanak, ha az illető csak kicsit más. Azt láttam, hogy az emberek túl gyakran előbb ütnek, és még aztán se kérdeznek.

Lehet azért emlékszel annyi mindenre, mert nem iszol és nem drogozol :D Én alig emlékszem valamire a korai éveimből. Furcsa érzés. Néha amikor vissza olvasom pl valami 10 évvel ezelőtti írásomat, kicsit olyan, mintha egy idegen írta volna. Csak távolról nézem ki lehetett az. És még furcsább, amikor tetszik, amit olvasok.

"ha valaki (pl. óvónő) nem bánt velem igazságosan, az mély sebet ejtett bennem."

szerintem ez is amiatt lehet, mert sokszor valahogy azt gondoljuk, hogy nekünk járnak dolgok. és sértve vagyunk, ha nem az lesz, amit várunk. pedig asszem az az alaphelyzet, hogy semmi nem jár. ha valaki adni képes mégis az az ő nagyszerűsége, de nem elvárható. ráadásul tényleg mindenki benne van valami lelki nyomorban, amiből alig lát ki. és amivé egy csomó más hasonló ember és véletlen tette. próbálja védeni magát és nem lelepleződni. nem meri kirakni a lúzerségét közszemlére, hogy hagy nézze meg jól aki akarja. történeteket gyárt folyamatosan.

Ebben a harisnyás történetben mi volt az amit nem szabad mondani? mi a gond azzal, hogy kiszakad a harisnya a körömtől? Furcsa :)

Szerintem ez a tudatosság nem egy befejezett dolog amúgy. Én most visszagondolva úgy érzem, amikor annyi voltam mint most te, még nagyon zöld voltam, pedig akkor nem így láttam :) Ki tudja, hogy fogod magad látni 10+ év múlva. Az is érdekes kérdés, hogy anyukád milyen volt 22 évesen. Mennyire volt már szétesve. Lehet ő is ilyen szép reményekkel nézett a jövőbe, ahogyan most te. aztán meg történtek dolgok. Az is egy fontos kérdés, hogy a szüleidnek milyen volt a viszonya a nagyszüleiddel, hogy nevelték őket.

cikkhez: érdekes volt. de én nem hiszem amúgy, hogy csak az elégedett ember a teljes ember. szerintem zaklatottan, szétesetten is lehet valaki teljes. pl nézzük meg józsef attilát. szerintem nem csak a kiegyensúlyozott, kisimult mosolygós élet a jó élet. az ilyen sors a szememben nem hibás. hanem olyan amilyen. érdekes.