Úgy érzem én egy kiválasztott vagyok. Hogy tudnék erről megbizonyosodni?

Én teljesen megértem az érzéseid, és én is teljesen így érzem magam. Pl. mindig én vagyok az első, aki segít az utcán az embereknek, ha kell. Pl. belülről kinyitom a villamos ajtaját, ha neki kívülről nem nyílik gombnyomásra (vagy nem veszi észre, hogy meg kéne nyomni a gombot, mert nem távvezérléssel nyílnak az ajtók). Vagy a vak emberekhez is én rohanok elsőként. Szóval előzékeny vagyok. Satöbbi.

De egy különbség van köztünk. Én azért tanulok fizikusnak, hogy a hasonló villanyoszlopos élményeimet ne a fantáziám termékeivel magyarázzam. Mert bármibe bármit bele lehet magyarázni. Régen azt hitték, hogy a villámok Zeusz nyilai. Meg hogy a Föld lapos. Egy fittyfenét. Nagyon elsodorhatja az embert, ha a saját fantáziavilágában hisz csak, és nem kételkedik önmaga meglátásainak helyességében. Ha állandóan csak igazolod önmagad, nem csoda, hogy a negatív érzéseid felerősödnek és depressziós leszel. (Sajnos ez velem is gyakran megesik, de tudatosabban igyekszem kezelni a gondolataim.)

Ja, és az egyik válaszolónak: nem kell egyből skizofrénezni. Az emberek állandóan dobálóznak ezzel a szóval, aztán közben alig tudnak róla valamit, és sokszor azt is rosszul. Az én anyukám paranoid skizofréniával van diagnosztizálva, és mindez nem az égből pottyant, hanem onnan, hogy az érzékeny idegrendszere felmondta a szolgálatot, mert már nem bírta elviselni, hogy a szülei ostoba vadállatok. Persze az enyémek is sajnos azok, de az én idegrendszerem egyben maradt, de csak hajszál híján. Voltak öngyilkossági vágyaim, mert nem szerettem magam és az embereket sem. De valami arra késztetett, hogy éljek és ne hagyjam magam mások uralma alá kerülni. Még a szüleim uralma alá se. Azóta járok csoportterápiára a gyermekkori traumáim és azok felnőttkori következményei miatt. Szóval folyamatosan fejlesztem magam, és arra már rájöttem, hogy nem segít, ha észreveszed, hogy érzékenyebb vagy, mint az emberek 99,99%-a. Ez van...sokszor én sem bírom elviselni a sok bamba embert, akik még arra sem reagálnának, ha egy galamb fészket rakna a fejük tetejére. Én valamiért egyből ráérzek az emberek hangulatára, még akkor is, ha próbálják titkolni. De sajnos ezt már nem várhatom viszont a többiektől. Kevés ember van, akinek olyan sok ingert enged be az agya egyszerre, mint nekem. Egyszerűen ovis korom óta megérzem, ha valaki hazudik, mert nincs összhangban a viselkedése a beszédével. Vannak, akik jó atléták, nekem vékonyak a csontjaim és az ízületeim sem erősek. Nem nekem találták ki a medicin labda dobálását, viszont a matekot és a pszichológiát annál inkább. Nem nekem való a verekedés, de mások érzelmeire való ráhatás annál inkább. Néha nem értem, hogy aki tud magyarul beszélni helyesen, az miért nem képes megoldani hasonló matematikai problémákat, amikor mindkettőhöz ugyanaz a logikai képesség kell. Nehéz elfogadni, de mivel minden elme másképp működik, nagy valószínűséggel senki sem érti egymást tökéletesen. És minél jobban eltérsz az átlagtól (ezt lehet irányítani, hogy akarunk-e hasonlítani a többiekhez, vagy nem), annál nehezebben érteted meg magad.

De istenemre mondom, ha úgy érzed, hogy van egy értelmes célod, amiért érdemes eltérned az átlagosok gondolkodásmódjától, akkor vágj bele! Én is annyit szomorkodok, hogy milyen unintelligensek az emberek néha, és hogy tudom, hogy már a szüleik is olyanok voltak, és annak szüleik is...stb. és csak ismétlik a családi mintákat, mint valami buta birkák. Bánt, hogy mások nem szállnak úgy szembe a saját hülyeségükkel, mint én. Hogy olyan biztosak magukban olyan dolgokban is, melyekkel ártanak másoknak. Nem tudják felmérni, hogy amit tesznek, nem elég, hogy rövid távon ártalmas másokra, és hogy rövid távon nem is segít nekik, de még azt se látják, hogy hosszú távon is káros a környezetükre és főleg önmagukra.

Én, mint "kiválasztott", gyakran tűnődöm azon, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha nem kéne élni ezen a fárasztó bolygón. Én abba menekülök, hogy megkeresem a hozzám hasonlóan "értelmes" (legalábbis az én szememben ők az értelmesek) embereket, és velük társalgok. Próbálom kerülni a többieket. Eddig még igyekeztem nevelni őket, de rájöttem, hogy még annyi érzelmi intelligenciájuk sincs diplomás embereknek sem, hogy 2-3 napon belül válaszoljanak egy-egy e-mailre. Kevésbé érzékeny barátaim szokták mondogatni, hogy ne törődjek velük, meg hogy hagyjam rájuk, de nagyon nehéz, mikor olyan tirpák módon bánnak egymással az emberek. Ha rajtam múlna, senki sem terrorizálhatna senkit. De sajnos a többiekkel olyan érzés, mintha kínaiakkal próbálnék kommunikálni. Szinte hiába okítom őket, a példamutatás meg még annyit sem hat rájuk. Másik nyelven beszélünk, és még csak nem is törekszenek, hogy megértsük egymást. Vagy pedig annyi mindent kell elmagyaráznom nekik, hogy belezsibbad az agyam. Nem tudom feldolgozni, hogy ha már érdekli őket valami, akkor erőltessék már meg magukat, és gondolják végig maguk. Pl. valaki: "Mi baja Pistának?...nem igaz, hogy mindig meg kell valamin sértődnie." én: "Hát...szerintem inkább az van, hogy Pista megsértődött, hogy elfordítottad a fejed tőle. Ezt onnan tudom, hogy láttam, ahogy fürkész a tekintetével, és közben vágyakozó arckifejezéssel várakozott, hogy végre odafordítsd a fejed. Tehát valószínű, hogy pozitív szálak fűzik hozzád, de te elutasítottad a nonverbális közeledését. Ez pedig gondolom neked sem szokott jól esni...és biztos mások is azt mondják rólad olyankor, hogy folyton megsértődsz a semmin".

Nem tehetek róla, hogy 99%-ban eltalálom az emberek érzéseit, mert sokat gyakoroltam ezt, és odafigyelek. Mégis emiatt szenvedek, mert mások elsiklanak az ilyen részletek felett, és ha én kimondom, amit látok, nem értik és/vagy tagadják. Én viszont nem fogok úgy tenni, mintha nem látnék. Főleg, hogy amiket látok rajtuk (szomorúság, csalódottság, félelem, meghatottság...stb.), ők többnyire azt hiszik, hogy ezek a gyengeség jelei. Nekem viszont nincs kedvem hozzájárulni, hogy az emberek azt higgyék, hogy bármilyen emberi érzelem gyengeség. Amúgy is ebből a sok hülye elfojtásból lesz mindig a konfliktus. Aztán persze mindig kiderül, hogy úgy volt, ahogy én láttam, de arra a szintre kevesen jutnak el, hogy bevallják. Na! Azokkal barátkozom, akik bevallják a hibáikat, ahogy én is ezt teszem. A többiek azt mondják rám, hogy "lassú" vagyok, miközben csak arról van szó, hogy alapos vagyok abban, amiben ők észre sem veszik, hogy alaposabbnak kellene lenni. De nekik ez csak teher, hogy én másképp szeretem csinálni a dolgokat, és szóvá is teszik. Azért szólnak bele, mert azt látják, hogy szenvedek ezen tulajdonságaim miatt. Pedig nem a tulajdonságok az ok, hanem az, hogy azt érzem, a tulajdonságaimat nem képesek elfogadni mások, és igazából ettől leszek frusztrált. Ovis koromban semmi bajom nem volt önmagammal, csak az óvónők beszólásait nem szerettem. Aztán egyre több lett a beszólás, aztán nem elég, hogy otthon "meg voltam áldva" a szüleim "jóságával", még az iskolában is kaptam egy jó adag "megértést" a tanároktól és osztálytársaktól. És a mimózaságomat és az elmélyült gondolkodásomat (tehát, hogy hajlamos vagyok túl sokat elmélkedni) egyáltalán nem tartom rossz tulajdonságnak, de már lelki beteg lettem tőle, hogy ezek miatt számomra a többség buta és/vagy érzéketlen...én viszont ezért sokáig egy szót sem szólok egészen odáig, mígnem ők bele nem kötnek az én másságomba. Na, akkor mindenki meneküljön! Engem ne akarjon megváltoztatgatni, majd csak akkor, ha észre veszi, hogy én mennyi szenvedést elviselek azért másoktól, hogy alkalmazkodjak a kevésbé érzékenyebb és kevésbé elmélyültebb egyedekhez. Ha pedig egy kevésbé érzékeny ember közli velem egy hibámat, akkor azonnal együttműködésre törekszem, ha a hibámat egyenesen közli. (pl. mikor vmi nem tetszik neki bennem, ne a rendszabályokra hivatkozzon, hanem a saját érzéseire).

Igen, én is azt érzem, hogy kiválasztott vagyok, de legalább észérveim vannak erre. Nem a lámpaoszlop. Egyszerűen az, hogy alaposan utána néztem, hogy miben és vajon miért különbözök ennyire másoktól. ÉS ekkor rájöttem, hogy sok hozzám hasonló van, és őket is hasonló megpróbáltatások érik, csak épp kevesen vagyunk, ezért nem sok hozzám hasonlót látok. Szerintem ugyanilyen érzés lehet egy kar nélkül született embernek is. Bár egyedül érzi magát, azért vannak hozzá hasonló sorsúak, és így együtt támogathatják egymást az adottságaik előnnyé kovácsolásában.

22/N

azért ne feledd utolsó, hogy nem mindig végzik jól a kiválasztottak. lehet fájni fog. megváltasz azért így is?

szerintem amúgy az a nagy készség, hogy ne érezz keserűséget. elfogadd, hogy neked nem jár, hogy írjanak. mást csinálnak. te is csináld, amit te akarsz. ami neked fontos. és ne várd el, hogy másnak is az legyen fontos(te). ha éppen az fontos neki is az klassz. de ha nem akkor az van. és ettől ne sérülj. maradj ugyanolyan teli. persze a csavarosság, akkor kezdődik, ha azt gondolod, hogy nem azért nem teszi, mert neki nem fontos, hanem, mert együgyű. honnan tudhatod ezt. beavatkozz vagy sem. stb.

Hát igen. Talán azért van ez, mert túl sokat kritizáltak gyerekkoromban (szüleim is, nemcsak az iskolában), és nagyon sokat gondolkodtam, hogy hogyan felelhetnék meg nekik, mert láttam, ha nem felelek meg, akkor bántanak. Szóval ezek után elkezdtem mérges lenni, hogy miért nem voltak képesek megmondani, hogy mit kéne tegyek, akkor talán nem kellett volna annyit szenvedjek. De talán ők sem tudták, hogy mit kéne tennem. Szóval igen, érzékeny lettem arra, ha fennáll a veszélye, hogy valamivel megbántottam valakit, csak nem képes elmondani. De ha nem mondja el, akkor az tényleg ostoba, mert fenn marad egy megoldatlan konfliktus, és én pedig nem tudok fejlődni. Szóval talán érthető, hogy miért nem szeretem, de azért igen, megpróbálom nem úgy a szívemre venni, hogy valaki nem alkalmazza az illemet. Bennem van egyféle tanító szellem, hogy megtanítsam az embereket arra, hogy észrevegyék és segítsenek azoknak, akik sokat szenvednek a rossz sorsuk miatt.

Többnyire nem véletlenül alakul ki egy rossz sors...hacsak nem pszichés bajjal születik valaki, de azért nem ez az esetek nagyja. Pl.: Évente 30 gyermek hal meg bántalmazás vagy elhanyagolás következtében!

2010-ben 50 fiatalkorú lett öngyilkos (sikertelen öngyilkossági kísérlet ennek tízszerese ).

2010-ben 7496 gyermek eltűnését regisztrálták (ebből 1788 14 év alatti).

Veszélyeztetett gyermekek 2010-ben: 191185

Bántalmazott gyermekek:

Fizikai: 1195

Érzelmi: 2011 (engem kihagytak)

Szexuális: 158 (itt is kihagytak)

Elhanyagolt gyermekek:

Fizikai: 4321 (itt is)

Érzelmi: 3975 (itt is)

Szóval gondolhatod, hogy lehet, hogy nem is olyan rossz, hogy én ilyen harcos mókus vagyok, mert legalább majd kiállok a hozzám hasonlók jogaiért. És ilyen emberekre igenis szükség van. Lehet, hogy addig sokat szenvedtem, de eddig is valahogy kibírtam... Lehet, hogy megéri, ha sok szerencsétlen embert megmenthetek. Amúgy sem akarok olyan nemtörődöm és gyáva lenni, mint gyerekkoromtól fogva az engem körülvevő emberek 99,9%-a. Elnyomni magamban meg már úgy sem tudom, legfeljebb kicsiben, ilyen e-mailre nemválaszolásokban.

És még... jól mutatja a statisztika, hogy saját tapasztalataim alapján egyáltalán nem reagálom túl ezt az alulreagált témát. Végül is, engem sem mentett meg senki a szüleimtől... Pedig elég soknak lehetősége lett volna rá...

Mégsem tették.

Az áldozatok jövője?

53%-kal nagyobb eséllyel lesz fiatalkorú bűnelkövető

38%-kal nagyobb eséllyel lesz felnőtt korú bűnelkövető

A szexuálisan bántalmazottak 28 % nagyobb eséllyel lesznek prostituáltak (még jó, hogy én nem lettem...)

A New York-i Child Abuse Prevention Service 1997-es adatai:

- évente több mint 3,1 millió gyermeket bántalmaznak - évente 90 ezer gyermeket ér szexuális bántalmazás - évente 2 ezer bántalmazott gyermek hal meg - 18 éves korig a lányok negyede, a fiúk hetede válik szexuális bántalmazás áldozatává - az elítélt gyilkosok 33%-a a bántalmazott gyermek volt - az összes elítélt 97%-ának előtörténetében szerepel kegyetlen fizikai bántalmazás - a prostituáltak 80%-át, a drogos nők 50%-át gyermekkorában szexuálisan bántalmazták.

Tehát, ha így nézzük, tényleg kiválasztott vagyok, mert olyan egyed vagyok, akit hasonló krízisek értek igen fiatalon, és mégis épelméjű maradtam, és az értelmem és az érzelmi fejlettségem is kicsit (talán a múltam miatt is) magasabb az átlagosnál. Nem gondolom, hogy érzelmileg fejlettséget tükrözne, ha nem reagálnék úgy a dolgokra, miközben tudom, hogy sok kicsi kár sokra megy... Pl. ha a szüleim sokszor inkább beszélgettek volna verekedés helyett, az mennyiben jobb lett volna? Lehet, hogy ha ilyen szüleim lettek volna, akkor az anyám nem kur.**vázott volna le azért, hogy az apám molesztál. Pedig őt is molesztálta az apja...akkor miért is volt ilyen előítéletes? Hát azért, mert ő egy olyan áldozat, aki nem úgy kiválasztott mint én. Ő beleőrült az egészbe, és annyiban volt fontos szerepe, hogy megszült, és hogy rengeteget tanulhattam tőle. De ő nem tudatosan tanított, hogy "Nézd, kislányom...ilyen anya sose legyél, mint én.". Szóval nem beszélek mellé, megnéztem alaposan, hogy milyen a jobb sorsúak és a rosszabb sorsúak élete, és látom, hogy a sorsomhoz képest én egészen más irányba fejlődök. Nem mondom, hogy a sors választott ki. Így történt ez a biológiában...nekem ilyen agyat adott a természet, hogy így reagáljak a történtekre.

azért nem biztos, hogy a nehezén már túl vagy. csak most kezd majd beindulni a dolog :)

meg azért nem mindegy, hogy mi a hangsúlya annak az ostobának, mint az ember jelzőjének. mert lehet ezt haraggal is mondani és lehet megértéssel is. mert tényleg mind azok vagyunk, nem azt mondjuk amit akarunk és nem azt tesszük a megfelelő pillanatban, amit kellene :( önféltésből, tudatlanságból, szégyenből, lustaságból vagy nem tudom miből. állítólag bűnösök vagyunk. és tényleg :)

meg egy csomószor nem lehet megbeszélni dolgokat. mert ha valami érzelmi beragadás van, akkor nem biztos, hogy van mit mondani, és ha próbálja is az ember sem azok a szavak és hangok keletkeznek, amit arra tolná a dolgokat, amerre szeretné. szóval tapasztalatom szerint sokszor valami lendület vagy hangulat átragasztás tud működni. szerintem feltételezd, hogy nem bántottad meg a másikat, vagy ha igen sem gond. és folytass mindent úgy, mintha nem lenne gond és jó kedélyeddel teremts olyan helyzetet, ahol már akkor sincs jelentősége a bántódásnak, ha ténylegesen volt.

de amúgy én sem értem sokszor ezt a levélre nem válaszolást. szerintem arról lehet szó, hogy azt nem értik sokan, hogy ez a dolog nem csak információ cseréről szól és ha épp nincs mit mondanom, akkor nem mondok semmit, hanem magának a kommunikációs szálnak is a fenntartásáról. mert az nem magától értetődő, hogy megvan és ha nem rezegtetjük(mindegy mivel, csak valamivel), akkor a másik elbizonytalanodik a dolog megléte felől. és ha ő sem rezegteti válaszul, akkor nem lesz semmi. ami mindkét félnek szar.

de a lényeg az első két mondatom. hogy azért vigyázz magadra is :). mert várnak még rád dolgok azért. nem csak másokat kell elkapni, akik esnek :) főleg, ha más nem kap el :)