Hisztek a sorsban?

Nem. Nekem eleve fura hogy akik nekem a szívemben vannak, szibte kincsek, hosszu evekre is lesz.rnak. mintha nem is léteznének vagy én nem léteznék.

Olyanokat éltetek magamban szeretettel, olyanok nekem a felejthetetlenek, akiknek én nem is létezem.

Pl életem első szerelme(viszonzott volt, jártunk nem is szakitottunk csak messzire kerültünk egymastol a szülők miatt-költöztek) vagy hasonlók.

Én simán megtalálhato vagyok face vagy a rokonaim lakcim által is, de nem is keresnek.

De eltelik így az élet is. Hogy én örökké emlékszem olyanokra akik örökké le se sz.rnak engem.

Olyanok hagytak bennem nagy nyomokat akikben én ezek szerint semmit.

Ha a sors miatt jonne keresnek csak és nem magátol nekem az nem kéne ugy.

Részben. És olyankor is inkább szerencsének nevezném. Azokra a találkozásokra gondolok, amikből aztán _tényleg_ jó kapcsolatok kereked(het)nek, mert pont olyan emberek botlanak ilyenkor egymásba, akiknek "kell", akik között adottak a megfelelő alapok. Vonzalom, kémia és jó szex is van, lelki-intellektuális-személyiségbeli összhang is, egyezik az életstílusuk, a céljaik, az értékrendjük stb., tehát minden meghatározó dolog, és megfűszerezi az egészet, hogy mindkettejükben kialakul a szerelem is egymás iránt. Persze még így sincs garancia semmire, de ezek nélkül szinte biztosra vehető, hogy nem lesz jó. Ja, és ennek a két embernek még "időben" is kellene találkoznia, illetve függetlenként.

Hogy ez így szerencse/"a sors akarata" nélkül összejöjjön, lehetetlen. Anélkül csak megalkuvós kapcsolatok születhetnek, amikben mindig van legalább egy, de általában több is az említett alapok közül, ami nem stimmel/hiányzik.

Minden, ami keletkezett, az feltételekkel keletkezik, feltételek között marad fönt, és a feltételek megváltozásával távozik. Mondja Chong An Sunim, Zen mester és Dharma tanító az emberi "karmára".

Olyan természetesen van, hogy nem minden feltétel múlik rajtunk. Nem mindegyikre van ráhatásunk.