Rontásnak vagy átoknak minősül-e az ha utálnak, csak megtűrnek, gyűlölnek, semmibe vesznek, lelkileg lehúznak, sértegetnek, csúfolnak stb. ? És mindez persze évtizedek óta csak negatív energiákkal nyomnak már ki is csordult a pohár..

A trauma a modern élet gyakori jelensége. Nem csak bántalmazások és támadások áldozatai, vagy katonák éltek –élnek át traumát. Valójában a többségünk átélt már ilyen dermesztő eseményt, még ha nem is voltunk tudatában. A traumát okozó események egészen hétköznapiak is lehetnek: egy hirtelen veszteség, betegség, testi sérülések, balesetek, az erőszak látványa, érzelmi elhanyagolás, egy sebészeti műtét, nehéz szülés-születés. Mégis miért ennyire nehéz ezzel megküzdeni? Mi zajlik le bennünk ilyenkor idegrendszeri szinten?

Az oroszlán és az antilop

Talán mindenki emlékszik legalább egy tipikus természetfilmes jelenetre: a sivatagban az oroszlán észreveszi az antilopcsordát, nekilódul, és elkezd üldözni egy gondolataiban elmerült, ezért későn reagáló prédát. Antilopunk menekül, teljes erejéből szalad, de amikor utoléri a ragadozó, szinte önként adja magát a halálnak, és küzdelem nélkül veti oda magát az oroszlán lábai elé. Módosult tudatállapotba kerül, amibe minden emlős megérkezik, amikor a halál elkerülhetetlennek tűnik. Sok bennszülött nép szerint ilyenkor a préda lelke megadja magát a ragadozónak. Szaknyelven ezt lefagyási vagy mozdulatlansági reakciónak nevezik.

A lefagyás az idegrendszerünk válaszának egyike, amit nagy stressz vagy halálosnak vélt fenyegetettség esetén tud „mozgósítani”. Ahogy a másik két reakció, a harcolj vagy menekülj, ez is automatikusan jelentkezik, nincs rá befolyásunk.

A halottnak tettetés az állatok esetében azért hasznos, mert az állat időt nyerhet vele addig, amíg egy óvatlan pillanatban elmenekülhet, ha nem falja fel azonnal a ragadozó. Továbbá az ezzel járó módosult állapot megvédi őt a fájdalomtól. Ilyenkor nem érez semmit – az érzelmek befagynak. Ez utóbbi azért fontos, mert a traumás tüneteket valójában nem maga a kiváltó esemény okozza. Sikeres megküzdés esetén ugyanis nem alakul ki trauma.

Megküzdés hiányában lefagyunk vagy összeomlunk

A traumatizált háborús veterán, a nemi erőszak túlélője, a baleset elszenvedője vagy szemtanúja, a sebészeti műtét résztvevője/átélője és az antilopunk tehát mind fenyegető helyzettel szembesülnek. Ha nem képesek ezzel megküzdeni, vagyis dönteni a menekülés vagy a küzdelem mellett, akkor lefagynak vagy összeomlanak. Míg antilopunk kívülről halottnak tűnik a lefagyás következtében, az idegrendszere ugyanakkor óriási energiát szabadított fel a megküzdésre, ami úgy hömpölyög benne, mint a láva egy kitörésre váró vulkánban. Az állatvilág ösztönösen megszabadul ettől az energiától, így ritkán alakulnak ki náluk tünetek. Mi, emberek azonban nem vagyunk ilyen szerencsések.

Ha nem vagyunk képesek felszabadítani a lefagyási válasz révén megrekedt energiát, az különböző tünetek formájában jelentkezhet: szorongás, depresszió, pszichoszomatikus jelek, viselkedésproblémák.

Ha sikerül megszabadulni a befagyott energiatöbblettől, rendszerint helyre jövünk. Ehhez nyugalomra, biztonságra és védelemre van szükség. Azok az energiák, amik a trauma tüneteit okozzák, megfelelő módszerrel felhasználhatóak arra is, hogy visszanyerjük az irányítást saját életünk felett, elinduljunk a gyógyulás útján, és esetleg a poszttraumatikus növekedést is megélhessük.

Nézzük meg, hogy mi történik velünk idegrendszeri szinten, miért olyan nehéz nekünk ezt a befagyott energiát feldolgozni.

A befagyott önéletrajzi és testi emlékezet

A tudatosság nem kis feladat a mai idők emberének, hiszen a mindennapok sodrában gyakran messzire kerülünk tőle. Ráadásul nem egyféle, hanem két különböző éntudatossággal rendelkezünk. Az első talán ismerősebb: az önéletrajzi énünk az énünk időbeli mozgását követi, vagyis a kronologikus sorrendben történt életeseményeinket rendezi egységes rendszerré.

A másik éntudatosságunkat sokkal nehezebb tetten érni; én most ezt testi emlékezetnek nevezem. Ez a rendszer a jelen pillanatbeli énünket észleli: az „itt és most”-ban figyeli meg pillanatról pillanatra az éntudatosság változását. A testérzeteken alapul, vagyis azon, hogy milyen érzések, érzetek jelentkeznek a testünkben.

Tegyünk egy gyors próbát: hunyjuk be a szemünket, és figyeljük meg, hogy itt és most hol jelentkezik a testünkben bármilyen, kellemes, vagy kellemetlen érzet. Lehet ez kellemes bizsergés, melegség érzet, nehézség, szorító, szúró, tompa fájdalom, bármi. Ezek a testérzeteink, és ezek változása adja a testi/érzelmi emlékezetünk alapját. A kétfajta tudatosságunk az agyunk két különböző helyén található, és nincs kapcsolatban egymással.

Amikor egy traumatikus esemény ér minket, ez a két fontos agyi régió kikapcsol. Tehát kikapcsol az önéletrajzi énünk, ami az idő- és realitásérzékért felelős és lehetővé teszi, hogy tudjuk, „az akkor volt, de most biztonságban vagyok”. Másrészt pedig az a régió, amely a traumához kötődő képeket, hangokat és testérzeteket történetté szervezi. Ilyenkor nem tudjuk az eseményt egybefüggő történetként észlelni, sokkal inkább érzetek, érzelmek, képek töredékeiként. Nem tudjuk integrálni azt az önéletrajzi emlékezetünkbe, vagyis nem kerül át a rövid távú emlékezetből a hosszú távúba, és befagyott energiaként tárolódik testi-lelki tüneteket okozva. Egy traumát csak akkor lehet eredményesen feldolgozni, ha ezek az agyi területek aktívak. Ezáltal sikerülhet a múltban történt eseményekként integrálni a traumatikus emlékeinket.

A traumás emlékek integrálása

A traumáról való hallgatás a lélek halálához vezet. A trauma elmesélése és a hozzá kapcsolódó érzelmek megnevezése azonban egyfajta kontroll lehetőségét adja a kezünkbe. A trauma történetbe foglalása, vagyis a narratívaadás nagyon fontos egy traumatikus esemény feldolgozása szempontjából. Nemhiába szeretnék tudni a balesetet elszenvedők, hogy mi történt pontosan azokban a percekben, órákban, amikor eszméletüket vesztették, vagy le voltak fagyva. De hasonló célja volt a #metoo kampánynak is, amely a zaklatáson vagy szexuális erőszakon átesett áldozatok számára lehetővé tette saját traumájuk elmesélését, megosztását.

Az önéletrajzi emlékezetünk folytonosságának kulcsa, hogy koherens történetünk legyen magunkról. Történetek nélkül befagy az emberi emlékezet, emlékezet nélkül nem tudjuk elképzelni, hogy másmilyenek is lehetnek a dolgok. Például nehéz elhinni azt, hogy attól függetlenül, hogy egy veszélyes baleset áldozata voltam, az a múlt, és most már biztonságban vagyok.

A történet szavakba öntése, elmesélése csökkenti a traumából fakadó elszigeteltséget, magyarázatot nyújt a szenvedésre. Az érzelmeink felismerése és kimondása aktiválja az érzelmi agyunkat, és aha-pillanatot teremt. Amikor azt érezzük, hogy meghallgatnak és megértenek minket, pozitív irányba változik a fiziológiánk is. A trauma feldolgozásában több módszer is segítségünkre lehet – ilyen például a művészetterápia is.

Köszönöm a hozzászólásodat, 23, 24. Azt ott azért másoltam be, hogy hátha segít másoknak!

Átok vagy rossz sors, az én esetemben lehet hogy mindkettő. (De az hogy beszélni tudok róla az még jó is.)