Rontásnak vagy átoknak minősül-e az ha utálnak, csak megtűrnek, gyűlölnek, semmibe vesznek, lelkileg lehúznak, sértegetnek, csúfolnak stb. ? És mindez persze évtizedek óta csak negatív energiákkal nyomnak már ki is csordult a pohár..

Rontásnak számít. Még ha nem is mágikus úton csinálják. Egy ember lelkének és az önképének a totális lerombolása. A saját anyám és testvérem csinálja gyerek korom óta. Nem azért mert annyira irritáló lennék, hanem azért mert a saját lelki állapotukat nyomják rám erőszakkal. A saját bizonytalanságukat, sötétségüket és a saját fájdalmukat tolták rám, és azt viselem, érezem. Volt tapasztalatom, mikor gyárban dolgoztam, és akkor nem hatott rám ez a rontás. Nevezzük annak, mert az. Szóval akkor kicsit tudtam önmagam lenni, és azt mondta nekem egy asszony aki mellett dolgoztam, hogy jó kedvvel dolgozik, a hatásomra. Bennem van életöröm, van valami, ami sokaknak nincs. Nagyon jól esett hogy ezt mondta, mosolyogva. Nem bennem lehet akkor a hiba. Nagyon sok az előítéletes és rosszindulatú ember. Nem ismernek hogy valójában ki vagyok. De már haladtam azzal hogy már megértem őket, hogy valakin a mérgüket ki kell adni. A fertőzésüket. Fertőzött lelkek ezek. És én meg vagyok fertőzve általuk, nem a saját mérgemet hordozom hanem az övéket. Ettől jobban talán nem is lehetne elmagyarázni. Persze bennem is van hiba, ami inkább gyengeség. Nem tudok kiállni magamért. Felvettem az elnyomott szerepet, a túlélés érdekében. És az áldozat szerepet. És természetes hogy önértékelési gondjaim vannak. És öngyilkosságra vágyó rohamaim is vannak már. De azért nem akarom megölni magam, mert ha magamba nézek, akkor azt látom hogy mégiscsak van értékem. És azt látom még ha magamba nézek mélyen, hogy több vagyok annál, mint aminek mondanak. Sokkal több. És vágyom arra hogy felfedezzem magam. Amire ugye eddig nem is volt időm, mivel a lelki terror hatása alatt álltam. És valahol olvastam hogy a lélek igyekszik gyógyítani saját magát. Konkrétan az én lelkem is. Akkor úgy, hogyan ölhetném meg magam?

Túlérzékeny vagyok, persze. De ez a lelkem része. Nekem ez a normális. El sem tudom képzelni őszintén szólva, hogy hogyan lehet érzéketlennek lenni. 18. Sosem kérkedtem semmivel sem. Inkább csak meglátták rajtam hogy én még nem vagyok felavatva, vagyis nem vagyok mérgezett. És megirigyelte. Ő. (A testvérem.) Nem szokásom kérkedni. Viszont nem tudok hazudni sem. Gondolom az arcom sem tud akkor hazudni. Ha rám néznek akkor úgy érzem hogy minden rá van írva az arcomra, mármint mások úgy gondolják hogy az minden, amennyit látnak belőlem. Tudom, hogy jelentéktelen vagyok én, úgy ahogy vagyok, azért, mert nyolcmilliárd ember él a Földön. Tőlem vannak sokkal értékesebb emberek, sokkal okosabbak. Ezt elismerem. De azt akarom hinni, hogy egyszer része leszek én is valaminek, valami fontosnak.