Hogyan lehetnék nyiltabb?

Szóval... Nem is tudom hogy kezdjek bele. Szóval egy 13 éves hétköznapi, különlegesnek egyáltalán nem mondható szorongó (lassan antiszociálisnak mondható) lány vagyok. Nem nagyon beszélek az osztálytársaimmal, sem a tanáraimmal. Azt szeretném kérdezni, hogyan tudnám leküzdeni ezt, mert lassan a tanulás rovására is megy.

Engem kicsi korom óta a nagymamám nevelt, mivel a szüleimnek nem nagyon volt idejük rám, és bármit kérdeztem tőlünk nagyon szüken válaszoltak, vagy azt mondták nincs idejük. Gyakorlatilag a nagyszüleimnek köszönhetem, hogy "okos" lettem, hiszen sokat tanítottak nekem. Amikor elkezdtem az első osztályt, már folyékonyan olvastam és írtam. Elsőben úgymond én voltam a legmenőbb, de nem nagyon voltam az órákon aktív. Akkor sem nyújtottam a kezem, ha tudtam is a választ. De erre később szeretnék rátérni. A mamám beíratott zongorára és balettra, amiben igazán jó voltam. Zongoraversenyeken is részt vettem, és ami a balettot illeti három év után abbahagytam, mert a suli és zongora mellet már kicsit sok volt, de ha nagyon szerettem volna tudtam volna folytatni. (És mostmár kimondottan sajnálom) Amikor 7 éves voltam apám kiment németországba, és rá egy évre anyám is utánna ment. Én pedig egyedül maradtam a nagyszüleimmel, és mitne mondjak... Jobb volt a szüleim nélkül sokkal jobb volt. Aztán meguntam a zongorát és csak nyűg volt, meg vágytam egy kis szabadságra, mert suli után rögtön órám volt, és sose mehettem ki suli után mint a többi gyerekek. Rá egy évre én is kimentem németbe, minden barátomat és nagyszüleimet hátra hagyva. A beilleszgedés nehéz volt, és itt kezdtem el visszahúzúdó lenni. Az az igazság, hogy a gyerekek egyáltalán nem érdeklődtek irántam, és kiközösítettek. Azt a két évet úgy ahogy kibírtam, aztán jött a gimnázium. Itt olyanokkal vagyok körülvéve, akik már több éve ismerik egymást, és megvan a saját kis körük, ahova szerintem szívesen befogadnának, de az a két év alatt annyira antiszociális lettem, hogy hogy már hányigerem van ha hozzám is szólnak. Őszintén mondva ez a költözés tényleg megmutatta nekem milyen kétszínű állatok léteznek, akiket barátnak nevezünk, akik csak azért barátkoznak veled, mert szeretnének középpontba kerülni. Ez az első évem a gimnáziumba, és ha nem teljesítek jobban, évet kell ismételjek, és nem akarom, hogy a mostani osztálytársaim megbámuljanak, vagy ilyesmi... Úgy érzem ők mind azt kívánják, hogy bárcsak sohase jöttem volna ide, és mennyivel jobb lenne nélkülem... Néha sírógörcseim vannak, mint például most is, és alig bírom abbahagyni...

Sajnálom,mhogy egy novellát írtam ide nektek, de szerettem volna elmagyarázni mi van velem. A válaszokat/tanácsokat előre is köszi 🙂