A csendesség megkeseríti az életem! Mit tegyek?

Van oka a csendességemnek, mégpedig a nevelésem miatt vagyok ilyen, de most ebbe különösebb képpen nem folynék bele... Én igazából egy vidám, jó humorú, kedves lány vagyok, aki imád szórakozni. Nem sok barátom van ezáltal, hogy csendes vagyok, mert némelyik ember előtt nehezen nyílok meg, és csak kevés olyan ember van, aki előtt megnyílok, ellazulok, és akikkel elbeszélgetek. A barátaim, illetve a barátom társaságában be nem áll a szám. :D Jó, azért nem annyira, de velük jól elbeszélgetek. Mellettük jól érzem magam, mert tudom, hogy szeretnek és ismernek olyannak, amilyen vagyok. Egyébként el tudok beszélgetni, ha nagyon akarok, a velem egykorúakkal, sőt, az idősebbekkel, a huszonévesekkel is, ha azt látom rajtuk, hogy szívesen beszélgetnének velem, keresik a társaságomat. Magamon is meglepődtem, amikor egy buliban több ismeretlen emberrel is el tudtam beszélgetni. Igazából nincs is különösebb baj azzal, hogy nincs túl sok barátom, mert én szeretek néha egyedül is lenni, (bár sokszor vagyok úgy egyedül, hogy nem szeretnék), vagy nagyobb társaságokban, mint pl. az osztályomban a "háttérbe olvadni".

Azért bánt egy kicsit az is, hogy látom, hogy szinte mindenki mindenkivel elbeszélget valamennyit, és hogy egyesek pl. az osztályfőnökükkel vagy tanáraikkal mennyire el tudnak viccelődni, amit néha irigylek, mert én is szívesen lennék beszédesebb, akit mindenki ismer, hogy milyen vagyok. Igazából az idősebbekkel, azaz a felnőttekkel nem-igazán tudok elbeszélgetni. Ezek azért eléggé bántanak.

De igazából a párkapcsolatomat keseríti meg ez a nagyon rossz tulajdonságom, hogy csendes vagyok felnőttek, vagy a számomra ismeretlen emberekkel is általában. Akkor ezt most így nagyvonalakban elmesélem:

Szóval fél éve vagyunk együtt az első barátommal. Fél éve szoktam menni is hozzájuk, a családjához. Eleinte a szülei és a bátyja is nagyon kedvelt. De mivel nekem nagyon furcsa volt az új "környezet" (mert a mi családunk teljesen más, mint az övé, náluk sokat beszélgetnek, szinte mindent megbeszélnek, segítenek egymásnak, amit nálunk nem mondhatunk el...), ezért kissé "furcsán" viselkedtem, annyi volt, hogy megérkeztem hozzájuk, és nem sokat beszéltem, és már mentem is fel a barátom szobájába, és sokszor inkább nem kerestem a társaságukat, csak a barátommal voltam, és nem sokat beszéltem a szüleivel, mert nagyon zavarban vagyok/voltam mindig előttük, és mivel mindig minden alkalommal megmondta a barátom miután elmentem tőlük, hogy jobb lenne ha változtatnék, mert különösen az anyukája szeretné, ha beszélgetnék vele, segítenék neki sütni-főzni. Egyszer volt ilyen, hogy segítettem, akkor nagyon örült nekem. Amellett hogy csendes vagyok, még nagyon érzékeny is vagyok, és nagy a megfelelési kényszerem, ezért nagyon rágörcsölök arra, hogy megfeleljek a barátom családjának, ideges vagyok, és ilyenkor mégrosszabb, amellett hogy csendben vagyok, még egy zavarban lévő esetlen kislányt látnak. Pedig nem ilyen vagyok... Egyszer durván összevesztem a barátommal, mivel amellett, hogy hangoztatta, hogy legyek beszédesebb a családjával is, mutassam meg, hogy képes vagyok normális társasági életet élni, meg hogy "miért olyan nehéz levonszolnod magad és beszélgetni?", még néha kritizált is, hogy túl vékony vagyok, kéne hízzak még 4-5 kilót, meg hogy nagyon sápadt vagyok stb... Ezért én is elég durván a fejéhez vágtam egy csúnya dolgot, ami miatt majdnem szakítottunk, és ami miatt az anyja még annyira sem kedvelt. És mivel én olyan ember vagyok, hogy akit nagyon szeretek, és akinek nagyon szeretnék megfelelni, és azt látom, hogy sehogy nem akar az összejönni, olyankor mégjobban "visszahúzódom", és mivel nagyon érzékeny vagyok, ezért képes vagyok egy napon keresztül szomorkodni azért, mert nem vagyok elég jó. Tehát aki felől azt érzem, hogy nem kedvel, vagy akinek sokat kell tennem ahhoz, hogy kedveljen, annál nem, vagy csak nagyon nehezen tudok megnyílni. Viszont ha azt érzem valaki felől, hogy kedvel, akkor előtte jobban megnyílok, és könnyebben feloldódok. De mostanában a barátom anyja már utál, mert azt mondta a barátomnak tegnap, hogy "minek jön ide?!", a barátom meg megmondta, hogy ha nem mehetek többet hozzájuk, akkor nem tudunk találkozni annyit, és ha nem találkozunk, minek maradjunk együtt(?) És teljesen igaza van, mert náluk vagyunk a legtöbbet együtt...

Ami tényleg nagyon nagy baj, az az, hogy mostanában egyfolytában depizek, azt érzem, hogy senki sem szeret, senkinek sem vagyok elég jó. A barátaimra szeretnék támaszkodni, de mindenkinek dolga van, és csak nagyon ritkán szakítanak rám időt... Nagyon egyedül érzem magam, mintha senkim sem lenne. Legszívesebben eltűnnék. Nagyon szíven ütött az a tény, hogy a barátom anyukája utál. Én nem ilyen vagyok, életvidám és optimista voltam, de már "nem találom" önmagamat. Nagyon sok problémám van még, de úgy gondoltam, hogy most csak ezt írom le, mert úgy érzem, ha a csendességemet le tudom küzdeni, akkor megoldódik a legnagyobb problémám.

Nekem a barátom a mindenem, vele érzem magam igazán boldognak, és nem aksrom elveszíteni. Tegnap megmondta, hogy kitart mellettem, mert szeret, de ő is tudja hogy nem ez a legjobb időszakunk, mert nagyon keveset is fogunk találkozni... Mit kéne most tennem? El tudom érni, hogy a barátom anyukája legalább kedveljen? Egyszerűen nem tudom, hogy miről tudnék beszélgetni vele, de nagyon úgy néz ki, hogy ő már nem is akar engem megismerni...

Én csak azt szeretném, hogy elfogadjanak, és olyannak szeressenek, amilyen vagyok! Olyan nehéz ezt elérni? :(

15/L