Nincsen semmim, semminek nem tudok örülni, így már nem mindegy mit csinálok?

Anyámmal és tesómmal élek egy lakásban, ezzel alapjataton nincs bajom mert ez teljesen jo, mindenkinek van saját szobája. Tesommal egyáltalán nem beszélek, látni is alig látjuk egymást. Anyámmal szoktam beszelni minden nap, de nem nézi jó szemmel azt az életet amit élek, de nem szól bele mert tudja hogy nem menne vele semmire. Nincsen semmilyen emberi kapcsolatom, mindenkitől elzárkózom, barátaim sincsenek de nincs is szükségem rá igazából mert rossz és mérgező hatással vanal rám az emberek.

Exem, aki kézzel lábbal kapálózik utánam minden nap, nem fogja fel hogy nem tudok vele együtt lenni, eldobom magamtól. Ő az egyetlen ember aki valaha úgy törődött velem amire nekem szükségem volt. De muszáj eltaszítanom magamtól mert az az üres élet amit élni akarok nem menne, ő nem férne bele. Merthogy azért dolgozok hogy az összes pénzemet bulira és bizonyos élvezeti cikkekre költsem. Nyilván ez nem jó mert reális esetben ezt az embert kellene az életembe engednem, nem pedig szétcsapnom magam és a mentális betegségembe bújni.

Nincsen semmi ami kitölti a bulin és a szétcsapáson kívül az életemet, de ezek is csak hamis, átmeneti boldogságok. A napok telnek, egyedül, üresen, munkával és mindig azt várom hogy kiüssem magam ebből az alattomos életből hétvégente. Már nem tudom mi tudna segíteni de igazából nem is akarom hogy jobban legyek mert tudom hogy nem lennék képes rá. Csak sodródom ezzel a fájdalmas élettel, és nem tudom hol, mikor, mi lesz a vége, lesz-e egyáltalán valaha jobb...